17.rész! ( "nemgyerek")

Állmosollyal hagyom, hogy az én "fanjaim" a nyakamba ugorjanak, megöleljenek és képet készítsenek velem. Természetesen nem is érdekelném őket, meg semmi, ha nem Justinnal élnék, és nem lenne a barátom.
A New Jersey-ben lévő Wallmart előtt vagyunk. Oda tartottam, hogy a saját kisautómmal eljöjjek vásárolni. Természetesen nem kellene nekem bevásárolni, de azért szeretném a civil emberi formákat megtartani.
Szinte semmi nincs otthon, étel.Müzlire vágyom, ezért vagy 5 csomagot bedobok a taligába, aztán berakok a "chips-zabálónak" pár csomag BIOchipset, csak, ha már azt eszi, akkor tegye egészségesen.
Aztán veszek valódi elengedhetetlen élelmiszereket is.
Különböző húsokat, előregyártott gofrit,kakaóport, kenyeret, tésztát,sajtokat, és persze rengeteg előfagyasztott dolgot. 
Mire a pénztárhoz érek, az egész kocsit megpakoltam. 660$-t hagyok ott a kasszánál.
Az egész csomagtartó megtelik, majd elgondolkodom, hogy ki fog nekem abban segíteni, hogy ez mind a házba kerüljön. Justinnál most ott van az egyik barátja,Khalil Sharieff. Remélem azért segítenek.
Benyomom a rádiót, majd vidáman dúdolgatni kezdem, a számomra ismeretlen dalt , ami a rádióból üvölt.

Hosszan keresgélem a kulcsomat a táskámban, mire megtalálom. Kicsit hallgatózom, de nem hallok nevetgélést, vagy beszélgetést. Elfordítom lassan a kulcsot a zárban.
Az ajtó kisebb csikorgással  kitárul.
A földbe gyökerezik a lábam. Leejtek mindent, ami a kezemben volt. 
Sírógörccsel állok az ajtóban, és nézem a szerelmemet, aki egy sztriptíztáncosnő melleit nyalogatja kitágult szemekkel. 
Rögtön észrevesznek. Justin lassan feláll a kanapéról ,ahol eddig ültek, majd felém kezd tántorogni.
-Ped! - "szólít" meg. Kitör belőlem a zokogás, felkapom a leejtett táskámat, majd berohanok a szobámba és magam után bevágom az ajtót. Justin utánam kiállt valamit, de rá sem hederítek.

Bebújok a bevált szekrénybe gyorsan, és épp újra kitörne belőlem a zokogás, mire lépteket hallok. Résre nyitom a szekrény ajtaját, levegőt is elfelejtek venni. Meglátom a fekete Supra cipőket, támolyogva lépeget, párszor körbefordul a szobában, majd kimegy.

Újra  zokogni kezdek. Nem lehet leírni, sem elmondani mit érzek. 

Lassan kievickélek a szekrényből, majd a könnyeimet a fehér ruhámba törölve a hálószobába megyek. Szerencsére nincs ott senki. 

Nem bírom abbahagyni a bőgést. Csak sírni bírok. Nem merek visszaemlékezni arra, hogy mi történt az előbb. De akaratlanul is beugranak a képek, s ezzel saját magamat hergelem.

Lerántok a gardrób tetejéről egy kék óriási nagy bőröndöt, majd zokogva-összekönnyezve a ruhákat- belehajigálom a ruháimat.

Nem tisztességes. Nagyon nem az. És a szemei. Azok a gyönyörű  szemei, teljesen ki voltak tágulva. S azt gondoltam, hogy nem tudok jobban elképedni, de megtörténik-, Justin füvezett?

Ki kell innen jutnom, legalább egy kis időre, hogy gondolkodhassak.

Összesen két cipőt rakok el, a sminkescuccokat  meg csak belesöpröm a bőröndbe.

Végül behúzom a megpakolt bőröndöt. Felállok, s újra beugrik a kép, homályosan látok a sírástól. Olyat teszek, amire én nem készültem fel, de az agyam már eggyel előttem jár. Felállok a franciaágyra, ahol Justin ölében feküdtem... és azt mondta nekem, hogy vár rám, amíg akarom. Csuklani kezdek a sírástól. De nem bírom abbahagyni, a szívem szét van törve. Csak az agyam maradt, mint gondolkodási mód és döntési mód.

A bőröndöt is felrakom az ágyra. A fekvőhely fölött van egy ablak. Ahol pont átfér a bőrönd és én is.

Eőőször a bőröndöt tuszkolom át nagy nehezen, majd az ágyon rugózva felugrom az ablakhoz. Visszanézek egy pillanatra, megint zokogni kezdek.

A kocsim kulcsa a kis fekete táskámban van. Feltűnik, hogy mezítláb vagyok, de nem történik más, csak ismételten keservesen felzokogok, mert mikor elmondta nekem Justin, hogy szeret, akkor rohantam el mezítláb. 

Nem tudom, hogy hová tudnék menni. Hisz nincs otthonom. De aztán beugrik egy ötlet. Justin new orleans-si háza. Nem tudok szívvel gondolkodni. Csak valami hajt.

Berakom a bőröndömet az autómba, majd a főbejáró ajtaját halkan kinyitom, szerencsére csak egy kicsit lehet rálátni erre a részre a nappaliból. De nem is jár ezen az agyam. A kulcsok egy reteszben vannak. Mi a kód? Istenem. Aztán eszembe jut: 879563

Gyorsan bepötyögöm a számokat, mire a retesz egy halk pittyenéssel kitárul.

Azonnal leveszem azt a kulcsot, amin az N.O. felirat olvasható.

Mikor kilépek a házból , fellélegzek. De nem érzek megkönnyebbültséget . Nem tudom elmondani, hogy milyen rettentő fájdalmat érzek. Mintha egy lyukat ütöttek volna a szívem helyére, amazt meg kiszedték volna onnan.

Már majdnem négy órája hajtok, azt sem tudom, hogy jó irányba megyek-e. De szinte nem is látok semmit sem a könnyeimtől. A telefonomat kikapcsoltam és bevágtam hátulra a csomagtartóba. Rá sem bírok nézni. Azt is Justin-tól kaptam...

Meglátok egy táblát: New Orlenas 56.8km

Abban a pillanatban elered az eső. Így már semmit sem látok. Nem érdekel. Megállok az út közepén.Egy kis városkában vagyok, tulajdonképpen egy erdő szélén, azt hiszem. Már majdnem teljesen besötétedett. De nem érzek félelmet, sőt semmit nem érzek, csak fájdalmat, mikor arrébb állok az autóval, majd kiszállok. 

A jéghideg víz azonnal eláztatja a ruhámat. De nem érdekel. Az eső örök. Az mindig is lesz. 

Deb

A lábam szinte kér, hogy ne lépkedjek az éles köveken. De élvezem, hogy fáj. 

Meg is botlok egyben, s rögtön elesek. A fejem koppan egyet, mire felnevetek. A nevetésemben semmi öröm, semmi vicces nincs. Újra itt van a régi Deborah Greengras. Akinek senkije nincsen, és egy félhalott ember.

A felismerés szíven üt. A jeges esőcseppek kopognak a hátamon. Jó érzéssel tölt el. Remegek a hidegtől. 

Felkelnék, de nem lehet. Egy tengerbe zuhanok. Próbálok felfelé úszni, de vak vagyok. Megkapaszkodom a vizes földben. A hullámok letaszítanak a mélybe. A felszín után kutatok. A hullámok átcsapnak a fejem felett. És többé nem is tudok feljönni  a felszínre.

Deb ruhája

Deb telefonja