41.rész!

Ha az emberrel próbálnak egy sérelmet, szomorúságot elfeledtetni, annál jobban gondol rá, minél jobban próbálják. Mikor egy nő elveszít valamit, aminek hatására egy ősi ösztön ébred fel benne, lehetetlen fájdalom nélkül élnie. Nem érzi magát teljesnek, depresszióba vonul. Kivéve...

Ha az emberrel Ő, akinek ugyanennyire fájt minden, ő akarja elfeledtetni ezt a veszteséget. Csakhogy jó érzés, hogy van mellettünk valaki, aki átérzi és megérti mindazt, ami minden rémálmunkban velünk van. A félelem. Hogy soha több nem leszel képes ágyba bújni azzal, aki ezt a csodát készítette, hogy nem mersz arra gondolni, hogy valaha is gyermeket tudsz szülni. Sokszor úgy gondoljuk a gonosz nem létezik igazából. Azonban ő biztosan van, kihalász a több milliárd ember közül párat, akik túl boldognak tűnnek, s földbe tiporja minden álmukat azzal, hogy változtat. Ennyit csinál. A gonosz nem tesz semmi mást, csak mindent megváltoztat, a terveinket, álmainkat, ezen esetben a jövőnket. 
Mégis, Justin volt az elmúlt időszakban a kötél, amely megtartott. Amikor én a padlón ülve kuporogtam, magzat pózban fekve,és a hatodik zsebkendőmet is már sós könnyek áztatták, akkor is ő vigasztalt meg, öntött belém életet.
Ez az, ami hiányzott belőlem. Az élet. A tűz addig lobog valakiben, míg el nem fújják. Bennem egy ideig elaludt, de az izzó nem számított rá, hogy olyan magasra fog csapni a láng, amely újra belobbant, mint aznap... 

-Sierra, gyere már!- súgom oda a húgomnak, aki két-három lépéssel mögöttem lohol, s hátrapillantok a sötét bőrű férfira, aki minket méreget és öles léptekkel követ bennünket.
-Deb, szerinted mit akar?-  suttogja rémülten, aztán a kabátomba kapaszkodva hozzám bújik.
-Már csak két utca! - bizonygatom hangosan, de azt hiszem csak magamat akarom megnyugtatni. Sierra rövid lábait úgy kapkodja, mintha térdemeléses futás lenne. A férfi négy méternyire van tőlünk, s kéjesen bámulja a derekamhoz bújt kislányt. 
-Deb, én félek! - szipogja rémülten. Valóban, az én rettenthetetlen húgom szemében olyan félelmet látok, mint még soha. Tényleg ő lenne az, aki tizenhét éves fiúk ellen kiáll, megvéd bárkitől? 
-Nem lesz semmi baj, semmi baj! Megvédelek! Megvédelek. - ismétlem kimerülten. A leheletem kiszökik a számból, felszáll, majd eltűnik. 
Fázom, félek és még Sierra védelmére is ügyelnem kell. 
Ha bármi baja lesz, az az én hibám, hiszen én mondtam, hogy úgyis elérjük a buszt.. 
Aztán az eszembe jut... van egy élesebb kulcsom a kulcscsomómon, amit még a nagyitól kaptam. 
Az adrenalin szétáramlik az egész testemben, ahogy arra készülök, szembe szegülök azzal, aki ártani akar nekünk. Belenyúlok a fekete oldaltáskámba, Sierra dermedten  tekint rám. Tudom mit akarok. A legfontosabb az, hogy megvédhessem őt. Megállok egy jégbucka előtt, a húgomat a hátam mögé tolom, s farkasszemet nézek a száznyolcvan centi magas, középkorú férfival. 
Tesz felénk pár lépést, utána szuggerálni kezdi mindenre elszánt arcomat , végül elrohan. Soha többé nem láttuk.
Sierra büszkén ölel át.
- Te vagy a hősöm! Megvédtél. 
Sajnos csak később értettem meg, mit is jelentett ez a kijelentése. Ő sosem tudott volna igazából megvédeni. Én voltam a nagyobb, idősebb és érettebb. Lehet, hogy olyan helyen, ahol ismerték és betartották azt a jogot, miszerint kicsit nem bántunk, betartották , ott lehetett ő az erős..ám itt más volt a helyzet. Olyan spontánságra és összeszedettségre, erőre, és ösztönökre volt szükség, ami csak bennem adatott meg. 
Mindig is apára hasonlítottam, nem anyára. Apa maga volt az optimistaság és nyugalom. Anya egy kis méregzsák, fűszerezve a nyers humorral. 
Sosem tudtam ki vagyok, egészen mostanáig. 
Deborah Greengras. 

Csengetésre kapom fel a fejemet, a levegőből árad a kávé friss illata. Balra pillantok, mellettem a világ legtökéletesebb vőlegénye fekszik. Kipattanok az ágyból, ezek után rögtön lerohanok és felkapom a kaputelefont.
-Ki az? -  kérdezem, miután senki nem szól bele. Vidámságom az eget verdesi, mégis furcsállom, hogy nem beszélnek a készülékben.
-Austin. 

40.rész! ("nemgyerek")

Ha elveszítünk valamit, ami fontos nekünk, nem tudunk magunkban bízni. Visszagondolunk, hogy hol rontottuk el, de a végén mindig a kezdetekig sodródunk. Tényleg ott kezdődne minden baj? A legelején? Ott rontjuk el, hogy beleszeretünk valakibe, esetleg rossz társaság száll fel a vonatra, mi meg közéjük keveredünk? Az élet lenne minden rossz okozója? Ezt soha nem hittem, máig el sem hiszem.

Ám, tudom, hogyha egy pillanatra is elhisszük, hogy az életünket végre mi irányítjuk, Fent beleszólnak , s darabokra törik a szívünket, mint egy tükröt. 

Az emberek sokszor túlzottan beleélik magunkat egy-egy csodába, ami kezdetleges stádiumban van. Mikor már feltűnik valami, ami arra utal, hogy igenis, létezik ez a csoda, teljesen beleélik magukat. S, mikor a virág helyett, egy rohadó cserepest kapnak, ledöbbennek és megnémulnak. Az életünkbe nem szabad beleélni magunkat. A mi világunkban percenként halnak meg az emberek. Bekövetkezhet az is, hogy mi vagyunk a következők? Akkor mégis miért élünk, miért vagyunk itt, ha egy pillanat alatt vége lehet a csodának? 

Megmosolyogtató gondolat, azonban azért élünk, hogy egy darabka része legyünk a világnak. Az univerzum puzzle-jai vagyunk. Faith is egy láncszem lett/volt a  kirakósból. 

-Behozom a táskádat. - kiállt utánam a nappali ajtajából Justin. Szipogva leülök a kanapéra. Ma lett volna három hónapos a kislányom. A vajszínű párnát magamhoz ölelve ringatózom. Halk, puffanó lépteket hallok az előszobából, aztán egy nagy puffanás. Justin megáll az ajtóban, s halványan mosolyogva néz rám. Nem mosolygok vissza, csak üreges tekintettel meredek magam elé. 

-Hozzak neked valamit? - telepszik le mellém, ezt követően átöleli a hátamat.
Viszolyogva fordulok a kéz felé, amely átölelt és egyenesen egy aranybarna,csillogó szempárral találom szembe magamat. 
-Miért tudtad? - kérdezem végül, s úgy érzem, mióta leültünk a heverőre napok, esetleg hetek teltek el.
Percekig csak lesütött szemmel vár, végül válaszol.
-Mikor összeestél...- szünetet  tart, könnycsepp gördül végig az arccsontján,- megsérülhettek a baba  testrésze. Sőt, a doki azt mondta a legnagyobb esély arra van, hogy egyenesen az agya sérült meg. Negyven százalék esélyt adott arra, hogy elhal a magzat. Negyven százalékot! - ekkor már ökölbe szorított kézzel üvölt, s ingét eláztattatták a sós könnyek.
Őt látni, hogy összeroppan, rosszabb volt, bármely fájdalomnál. Mikor az embertől megkérdezik egy fájdalomcsillapító nélküli fogfúrás során, hogy milyen mértékű volt a fájdalom egy tízes skálán, nem merünk tízet adni, mert tudjuk, ennél lesz rosszabb. 
Ezen a napon, Justinnal mind a ketten a tízet adjuk. Soha  nem fájt még ennyire semmi. 
S hogy mit gondolok arról,hogy nem szólt? Az életünk apró egybeesésekről és részletekről, utalásokról szól. Ha egy-egy ember nem venne részt a mi kis 80-90 évünkben, talán nem is lenne érdemes ez az egész. Isten lehet, hogy nem akarta, hogy Faith részt vegyen a létezésünkben, mert rá valami több vár, odafent.A lelkem legmélyén gyűlölöm most Justint, de a lelkemet megnyugtatja az a tény, hogy látom, hogy neki is fáj. Ez lehet, hogy aljasság, csakhogy mit éreznél te, ha elvesztenéd azt, akit a legjobban vártál? Ha Karácsony reggel lenne, de ajándék nem lenne a fa alatt? Veszteség. Erről szól.

Csöndben hallgatok én is, végül elindul a bal kezem, Justin könnyáztatta jobbja felé. Ujjaim az övére kulcsolódnak. Erősnek kellene mutatkoznom, de minek? Mi értelme lenne, hisz ebben a pillanatban lettem a leggyengébb, mind fizikailag, mind lelkileg. A vállába fúrom a fejemet, s én is zokogni kezdek.