3.réész:)

*Pár perccel később*  
Semmi baj Deb! Biztos nem fogsz belehalni.... furcsa volt erre gondolnom, miközben egy klinikán feküdtem. Mindegy.
A különös léptek, amiket az imént hallottam, most egyre jobban hallottam őket. Aztán pár elharapott szó. 
Kopognak.
A fülemben dobol a vér, nem hallok semmit.
Aztán belép ő, Scooter és Dr.Glesmer. Utóbbi arcán szarkasztikus mosoly ül.
Justin és Scooter várnák, hogy megszólaljak, ám Dr. Glesmer tudja ki vagyok.
-Deborah! Bemutatom neked Justin Biebert.- mondta szörnyen büszkén, mint aki a Nobelt nyerte el.. ( biztos azt gondolta, hogy nem ismerem), Justinra mutatott, aki biccentett egyet.
-Sajnos a betegeket addig, amíg Justin ki nem választott, nem avathattuk be.- folytatta. Jézusom... mintha az Éhezők Viadalát nézném..kiválasztott... beavatás. 
Még mindig fapofával.. Sajnos nem tudom máshogy leírni.. Szóval fapofával meredtem rájuk.

*Justin szemszöge*
-Justin, ezt meggondolhattad volna kétszer is..- heherészett a fülembe Scooter. Marha vicces. Azt hittem a csajszi meg fog szólalni, amint meglát. 
-Pszt!- intettem csendre. És újra a magyarázó doki felé fordultam.
-Justin, kérlek mutatkozz be Deborahnak! - szólt egyenest hozzám Mr. Glesmer. 
Sóhajtva eltoltam magam a faltól, ahol eddig támaszkodtam. Könyörgöm szólalj meg az interjúig!
-Szia, Justin vagyok. Szóval téged választottunk ki a klinikai betegek közül. A feladatom majd az lesz, hogy mondhatni..szóval..Izé "meggyógyítsalak". - fejeztem be a végét érthetetlenül, mert hirtelen felém fordult, és mint mikor őt választottam ki, egyenesen a szemembe meredt.
-Fél tizenegykor mentek a Good Morning America műsorba interjúra. - ecsetelte a mai nap fénypontját Scooter. 
Láttam, hogy Deborah feje vörösben kezd pompázni. Szuper. Tehát még lámpalázas is? 


*Deb szemszöge:)*

Én? Én szerepeljek Amerika egyik legnézettebb műsorában, ahol a rengeteg sikítozó rajongó a halálomat, meg egyéb más kedves dolgokat küld nekem a hátam mögött? Azt már nem.
Justin és Scooter is válaszra várt, de Dr. Glesmer csak leintette őket.
-Deb, pár percre itt hagyhatunk titeket, hogy megbeszéljétek a műsorbeli viselkedést? - szegezte nekem a mondatát Scooter. Aha,szóval ha elrontom nagy gázban leszünk. - Kenny-t ideállítom az ajtó elé. Ha bármi van.. - nézett rám. Ez nagyon célzásnak tűnt. Lehet, hogy apátiás beteg vagyok és két éve meg sem mukkanok, de nem vagyok őrült.

Scooter és Dr. Glesmer is kiment az ajtón, aztán óriási dübörgő lépéseket hallottam. Ezek tényleg odaállították Kenny-t?:o
Justin elmosolyodott és leült az ágyam végébe. Mintha kígyók közelednének az ágyam felé, azonnal hátrébb csusszantam. Deborah, viselkedj!
Justin már nem mosolygott.
-Szóval. Fél óra múlva átvisznek minket a stúdióba. Rengeteg ember lesz ott. De Kenny-re leszel bízva...-mondta lassan és végig engem bámulva. Igen, értettem.
-Oda fognak állítani a bejárathoz, ahol rengeteg ember lesz megint csak. De ott meg kell várnod, amíg végzek a színpadon. Annyi lesz a feladatod, hogy mosolyogj és ne ess össze.Ok? - magyarázott , mint valami ötévesnek. Villantott rám egy tízpontos mosolyt, aztán a bal kezét felém nyújtotta.
Most nem húzódtam el.
Semmiképp nem szólalok meg, ezért csak óvatosan bólintottam és tenyerébe csúsztattam hűvös kezemet.Ő meg megszorította adrenalintól izzó  tűzforró tenyerével.

2.rész!

Másnap reggel még mindig nem tudtam mi volt az a rettenetes hangos zaj a 

New York Psychoanalytic Society & Institute  első emeletén. 

Mrs. Whetnis megérkezik a laborleleteimmel. Teljesen rendben van minden.

Csodálkozom, mikor Dr.Glesmer nem jön meg a szokott időpontban a kezelésemre. E kivételes alkalom folytán bekapcsolom a TV-t, és rögtön megnyomom a 23-as adót, amin a Sztárhírek mennek.

Ekkor leesik az állam.. 

Riadtan a nővér felé fordulok, aki a reggelimet hozta meg. Megakarok szólalni, megakarom kérdezni, hogy tényleg igaz-e? De nem teszem.. 

Justin Bieber újra összenevet a riporter nővel a TV-ben:

-Igen, ez így van. Szerettem volna őket meglepni ezzel. A mostani cél az, hogy a kiválasztott beteg "meggyógyuljon" Justintól. - felelte Scooter Braun a rengeteg riporternek.

Mintha valami filmben lennénk, elfordítom a fejem balra, ahol található egy hangszigetelt ablak.. és ott állnak. Justin Bieber a new york-i klinikán..

Mellette sétál és erősen gesztikulál Dr. Glesmer. Aha, tehát ő miatta nem jött. 

Egyesével mennek végig minden ajtónál, Justin mindegyik beteget kb. két percig nézi, aztán tovább sétálnak. Mintha, egy állatkertben lennének.. Mi vagyunk a majmok, ők a közönség. 

Még két ajtó, és én jövök. Mit tegyek? Mit tegyek? 

Nyomorult módra a takaró alá rejtem magam.

Ah, nem jó. Úgy is "megnéznek".

Végül sóhajtva kikeltem az ágyból, leterítettem a plédem, megigazítottam magamon a kórházi hálóinget,csokibarna hajamat kezemmel megfésültem és a térdeimet felhúzva ráültem az ágyra.

*Justin szemszöge:)*

Minek vállalkoztam erre? Nem fog menni és lebőgök. Azt meg rohadtul utálom.

Csak lesz valaki..

-Samanta Lislo, 17 éves. Anorexiában szenved. - mutatott rá  Mr. Glesmer az ablakon át egy totál vékony lányra. És ebből én hogyan tudnám kigyógyítani, ha más nem? Még ők sem?

Rettegő arccal bámultam Scooter-re. 

A következő, és egyben az utolsó előtti beteg jött a másodikon.

-Ő Deborah Greengrass. Két éve nem beszél. Apátiás beteg.. - krákogott Mr. Glesmer, és egy lányra mutatott. Aki egyenesen a szemembe nézett. Eddig ő az egyetlen.. 

-Őt választom! - mondtam ki hadarva, azt, amit nem is akartam.

Mr. Glesmer úgy nézett rám, mint egy őrültre:

-Ez biztos? Még van két szint a klinikán. 

-Igen. - néztem újra a lány felé, aki akkorra már a fal felé fordult és háttal láttam.

-Justin?! A csaj két éve meg sem szólal... Miért nem valami egyszerű beteget választasz?- akadékoskodott Scooter. 

-Ezt a lányt akarom.- mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

*Deb szemszöge* 

Uramisten. Nálam miért állnak már vagy 10 perce?

Míg Justin szemébe néztem a pulzusom az egekbe szökött, a szívem, mint valami motolla úgy vert. Aztán nem bírtam, elpirultam és el kellett forduljak.

Öt perc elteltével még mindig az én szobám előtt duruzsoltak. 

Dr.Glesmer hol rám, hol a papírjaimra mutatott.

Pár perc elteltével Dr. Glesmer szívélyesen rám mosolygott, én meg nem zavartattam magam, és egy újságot kezdtem lapozgatni.

Fél óra elteltével megint azokat a vakuhoz hasonlító hangokat hallottam.. megőrülök.

Egy nővér jön be hozzám. Elviszi a reggelim maradékát.. konkrétan semmit nem ettem.

S közben mindenféléről fecseg:

-Jajj olyan izgalmas ez az egész! Ilyenkor én is szívesen lennék klinikai beteg.. micsoda szerencséd van!

Undorító ez a nő. Nem tudja milyen nekik betegnek lenni, nem tudja milyen két évig senkihez sem szólni.

De aztán leesett a mondata utolsó előtti szava: szerencsÉD!

Szemeim kidülledtek, majdnem visszajött a reggelim.

Engem választott ki kétezer ember közül? A nővér látva a reakciómat beadott nekem egy hányingercsillapítót. De nem használt.

Mikor kiment, újabb lépéseket hallottam a szobám ajtaja előtt...de csak hangokat hallottam, mert minden összemosódott előttem.

1.rész!

A 201. szobában fekszem a 2.emeleten. Dr. Glegsmer hozzám beszél. Már két éve.. 
Mindig az alapkérdésekkel kezdi: Hogy vagyunk ma? Mit ettél reggelire/ebédre/vacsorára? Ah, még mindig nem beszélünk?
Ez már két éve így megy. Mikor a szüleim meghaltak még nagypapáékkal rengeteget beszéltem, de mikor ők is itt hagytak teljesen elnémultam. Csak magamban szoktam beszélni. Vagy egész nap zenét hallgatok, esetleg TV-t nézek.

Kopogtatnak az ajtón. Tehát fél hét van. Egy nővér meghozza az ebédemet. Dr. Glegsmer meg int egyet és kisétál. Péntek van. Ilyenkor mindig áfonyaleves van és BLT szendvics. Óvatosan feljebb kúszom az ágyban, nehogy kihúzzam a tűket a karomból és benyomom a TV-t. A Sztárhírekre kapcsolok.Aha, Kanye West és Kim Kardashian Párizsban házasodtak össze.. blabla..
Inkább kinyomom a TV-t, neki látok az evéshez. Az áfonyaleves az egyik kedvencem. Olcsó, de isteni íze van. 

Iszonyú lassan eszem, ezért fél kilenc van mire befejezem az evést. A zsúrkocsit  toló nővér után megérkezik Mrs. Whetnis. Ő veszi le a vérem, minden pénteken. 
-Hogy vagyunk ma ifjú hölgy?- kérdezi mosolyogva, én csak bámulok rá, aztán oda nyújtom a karomat. 
Ő megcsóválja a fejét, aztán egy enyhe szúrást érzek, de pár másodperccel később már nem is érzem. 
-Jó éjszakát Deborah! - nyomja a kezembe a poharamat, benne a gyomorforgató ízű fehér löttyömmel.

Így telik minden egyes napom. Két éve. Mindig ugyanaz. Természetesen, ne higgyétek, hogy nem műtötték már meg rengetegszer a torkomat... de persze. Anélkül már rég néma lennék, mármint szó szerint.  De nem beszélek. Minden rosszul sült el. Mindenki meghalt akit szerettem. 

Tíz óráig ezen gondolkodom, mikor megérkezik az altatóm. A nővér megkér, hogy kicsit feszítsem be a karomat, engedelmeskedem, és a karomba döf egy tűt. Belefecskendezi  az Imovane altatót a karomba.
Erre minden nap szükségem van. Enélkül nem tudok aludni. Így is rémálmaim vannak, de enélkül még sötétben is remegek. A halott szüleimet látom..

Az altató hatni kezd, csakhogy figyelmes leszek bénult érzékszerveimmel is a fülsüketítő zajra. Akár több száz fényképezőgép vakuja. A könyökömre támaszkodom, hátha kitudok még szállni az ágyból. 
De győz az altató. Én meg álomba merülök..

Bevezető!:)

Ez a történet Deborah (Deb)  Greengrass-ről szól. Három  éve elvesztette kishúgát, és szüleit repülőbalesetben. Ezután a nagyszüleihez került, ám rá két évre , mindkét nagypapája és egyik nagymamája meghalt. Deb nagyija nem tudott tovább gondoskodni róla, és venni neki a gyógyszereket, ezért rettenetes dologhoz kellett folyamodnia. Debet be kellett adnia egy árvaházba New Yorkba.
Azóta utolsó rokona is, a nagymamája meghalt. Semmilyen rokona nincs.
Debet apátiával kezelik, ami azt jelenti, hogy mindennel szemben közönyös és depressziós. Minden nap két órán át próbálják szóra bírni .
Ám egy nap fotósok lepik el az egész Pszichológiai Klinikát. Justin Bieber óriási adományt hozott....
Kiválaszt egy személyt, aki egy hétig Justinnal "gyógyulhat".

Eddig ez nem volt megszokott tőlem, ezért leírom, hogy lesz olyan, mikor Justin szemszögéből írom a történetet, hogy éreztessem ő mit miért tett!:)