41.rész!

Ha az emberrel próbálnak egy sérelmet, szomorúságot elfeledtetni, annál jobban gondol rá, minél jobban próbálják. Mikor egy nő elveszít valamit, aminek hatására egy ősi ösztön ébred fel benne, lehetetlen fájdalom nélkül élnie. Nem érzi magát teljesnek, depresszióba vonul. Kivéve...

Ha az emberrel Ő, akinek ugyanennyire fájt minden, ő akarja elfeledtetni ezt a veszteséget. Csakhogy jó érzés, hogy van mellettünk valaki, aki átérzi és megérti mindazt, ami minden rémálmunkban velünk van. A félelem. Hogy soha több nem leszel képes ágyba bújni azzal, aki ezt a csodát készítette, hogy nem mersz arra gondolni, hogy valaha is gyermeket tudsz szülni. Sokszor úgy gondoljuk a gonosz nem létezik igazából. Azonban ő biztosan van, kihalász a több milliárd ember közül párat, akik túl boldognak tűnnek, s földbe tiporja minden álmukat azzal, hogy változtat. Ennyit csinál. A gonosz nem tesz semmi mást, csak mindent megváltoztat, a terveinket, álmainkat, ezen esetben a jövőnket. 
Mégis, Justin volt az elmúlt időszakban a kötél, amely megtartott. Amikor én a padlón ülve kuporogtam, magzat pózban fekve,és a hatodik zsebkendőmet is már sós könnyek áztatták, akkor is ő vigasztalt meg, öntött belém életet.
Ez az, ami hiányzott belőlem. Az élet. A tűz addig lobog valakiben, míg el nem fújják. Bennem egy ideig elaludt, de az izzó nem számított rá, hogy olyan magasra fog csapni a láng, amely újra belobbant, mint aznap... 

-Sierra, gyere már!- súgom oda a húgomnak, aki két-három lépéssel mögöttem lohol, s hátrapillantok a sötét bőrű férfira, aki minket méreget és öles léptekkel követ bennünket.
-Deb, szerinted mit akar?-  suttogja rémülten, aztán a kabátomba kapaszkodva hozzám bújik.
-Már csak két utca! - bizonygatom hangosan, de azt hiszem csak magamat akarom megnyugtatni. Sierra rövid lábait úgy kapkodja, mintha térdemeléses futás lenne. A férfi négy méternyire van tőlünk, s kéjesen bámulja a derekamhoz bújt kislányt. 
-Deb, én félek! - szipogja rémülten. Valóban, az én rettenthetetlen húgom szemében olyan félelmet látok, mint még soha. Tényleg ő lenne az, aki tizenhét éves fiúk ellen kiáll, megvéd bárkitől? 
-Nem lesz semmi baj, semmi baj! Megvédelek! Megvédelek. - ismétlem kimerülten. A leheletem kiszökik a számból, felszáll, majd eltűnik. 
Fázom, félek és még Sierra védelmére is ügyelnem kell. 
Ha bármi baja lesz, az az én hibám, hiszen én mondtam, hogy úgyis elérjük a buszt.. 
Aztán az eszembe jut... van egy élesebb kulcsom a kulcscsomómon, amit még a nagyitól kaptam. 
Az adrenalin szétáramlik az egész testemben, ahogy arra készülök, szembe szegülök azzal, aki ártani akar nekünk. Belenyúlok a fekete oldaltáskámba, Sierra dermedten  tekint rám. Tudom mit akarok. A legfontosabb az, hogy megvédhessem őt. Megállok egy jégbucka előtt, a húgomat a hátam mögé tolom, s farkasszemet nézek a száznyolcvan centi magas, középkorú férfival. 
Tesz felénk pár lépést, utána szuggerálni kezdi mindenre elszánt arcomat , végül elrohan. Soha többé nem láttuk.
Sierra büszkén ölel át.
- Te vagy a hősöm! Megvédtél. 
Sajnos csak később értettem meg, mit is jelentett ez a kijelentése. Ő sosem tudott volna igazából megvédeni. Én voltam a nagyobb, idősebb és érettebb. Lehet, hogy olyan helyen, ahol ismerték és betartották azt a jogot, miszerint kicsit nem bántunk, betartották , ott lehetett ő az erős..ám itt más volt a helyzet. Olyan spontánságra és összeszedettségre, erőre, és ösztönökre volt szükség, ami csak bennem adatott meg. 
Mindig is apára hasonlítottam, nem anyára. Apa maga volt az optimistaság és nyugalom. Anya egy kis méregzsák, fűszerezve a nyers humorral. 
Sosem tudtam ki vagyok, egészen mostanáig. 
Deborah Greengras. 

Csengetésre kapom fel a fejemet, a levegőből árad a kávé friss illata. Balra pillantok, mellettem a világ legtökéletesebb vőlegénye fekszik. Kipattanok az ágyból, ezek után rögtön lerohanok és felkapom a kaputelefont.
-Ki az? -  kérdezem, miután senki nem szól bele. Vidámságom az eget verdesi, mégis furcsállom, hogy nem beszélnek a készülékben.
-Austin. 

40.rész! ("nemgyerek")

Ha elveszítünk valamit, ami fontos nekünk, nem tudunk magunkban bízni. Visszagondolunk, hogy hol rontottuk el, de a végén mindig a kezdetekig sodródunk. Tényleg ott kezdődne minden baj? A legelején? Ott rontjuk el, hogy beleszeretünk valakibe, esetleg rossz társaság száll fel a vonatra, mi meg közéjük keveredünk? Az élet lenne minden rossz okozója? Ezt soha nem hittem, máig el sem hiszem.

Ám, tudom, hogyha egy pillanatra is elhisszük, hogy az életünket végre mi irányítjuk, Fent beleszólnak , s darabokra törik a szívünket, mint egy tükröt. 

Az emberek sokszor túlzottan beleélik magunkat egy-egy csodába, ami kezdetleges stádiumban van. Mikor már feltűnik valami, ami arra utal, hogy igenis, létezik ez a csoda, teljesen beleélik magukat. S, mikor a virág helyett, egy rohadó cserepest kapnak, ledöbbennek és megnémulnak. Az életünkbe nem szabad beleélni magunkat. A mi világunkban percenként halnak meg az emberek. Bekövetkezhet az is, hogy mi vagyunk a következők? Akkor mégis miért élünk, miért vagyunk itt, ha egy pillanat alatt vége lehet a csodának? 

Megmosolyogtató gondolat, azonban azért élünk, hogy egy darabka része legyünk a világnak. Az univerzum puzzle-jai vagyunk. Faith is egy láncszem lett/volt a  kirakósból. 

-Behozom a táskádat. - kiállt utánam a nappali ajtajából Justin. Szipogva leülök a kanapéra. Ma lett volna három hónapos a kislányom. A vajszínű párnát magamhoz ölelve ringatózom. Halk, puffanó lépteket hallok az előszobából, aztán egy nagy puffanás. Justin megáll az ajtóban, s halványan mosolyogva néz rám. Nem mosolygok vissza, csak üreges tekintettel meredek magam elé. 

-Hozzak neked valamit? - telepszik le mellém, ezt követően átöleli a hátamat.
Viszolyogva fordulok a kéz felé, amely átölelt és egyenesen egy aranybarna,csillogó szempárral találom szembe magamat. 
-Miért tudtad? - kérdezem végül, s úgy érzem, mióta leültünk a heverőre napok, esetleg hetek teltek el.
Percekig csak lesütött szemmel vár, végül válaszol.
-Mikor összeestél...- szünetet  tart, könnycsepp gördül végig az arccsontján,- megsérülhettek a baba  testrésze. Sőt, a doki azt mondta a legnagyobb esély arra van, hogy egyenesen az agya sérült meg. Negyven százalék esélyt adott arra, hogy elhal a magzat. Negyven százalékot! - ekkor már ökölbe szorított kézzel üvölt, s ingét eláztattatták a sós könnyek.
Őt látni, hogy összeroppan, rosszabb volt, bármely fájdalomnál. Mikor az embertől megkérdezik egy fájdalomcsillapító nélküli fogfúrás során, hogy milyen mértékű volt a fájdalom egy tízes skálán, nem merünk tízet adni, mert tudjuk, ennél lesz rosszabb. 
Ezen a napon, Justinnal mind a ketten a tízet adjuk. Soha  nem fájt még ennyire semmi. 
S hogy mit gondolok arról,hogy nem szólt? Az életünk apró egybeesésekről és részletekről, utalásokról szól. Ha egy-egy ember nem venne részt a mi kis 80-90 évünkben, talán nem is lenne érdemes ez az egész. Isten lehet, hogy nem akarta, hogy Faith részt vegyen a létezésünkben, mert rá valami több vár, odafent.A lelkem legmélyén gyűlölöm most Justint, de a lelkemet megnyugtatja az a tény, hogy látom, hogy neki is fáj. Ez lehet, hogy aljasság, csakhogy mit éreznél te, ha elvesztenéd azt, akit a legjobban vártál? Ha Karácsony reggel lenne, de ajándék nem lenne a fa alatt? Veszteség. Erről szól.

Csöndben hallgatok én is, végül elindul a bal kezem, Justin könnyáztatta jobbja felé. Ujjaim az övére kulcsolódnak. Erősnek kellene mutatkoznom, de minek? Mi értelme lenne, hisz ebben a pillanatban lettem a leggyengébb, mind fizikailag, mind lelkileg. A vállába fúrom a fejemet, s én is zokogni kezdek.

39.réész! ("nemgyerek")

*Justin szemszöge*
Mikor egy ember világa darabokra törik egy csalódás után, nem hagyja abba.. újra kezdi, ismét felépíti, odáig, hogy ne tudjon szétesni.Amíg ezt sikerült kiépíteni, nagyon hosszú idő. Új falakat építeni, kifesteni, berendezni... természetesen képletesen értve. Emellett, ott  van az is, amit nem átvitt értelemben gondolunk. Sokszor el fogunk bukni, kudarcot vallunk, megoldásokat kell találnunk... meg kell küzdenünk a saját elménkkel.Ezt hívják a kitartásnak.Az életben két választásunk van, ha az létezés nehézségei miatt a padlón kötünk ki.Lent maradunk, és sínylődünk vagy felállunk, s emelet fővel tovább megyünk.Valószínűleg néhányszor   csődöt mondunk az életben, s fel kell kászálódnunk arról a parkettáról. Meg is fogjuk tenni, mert erősek vagyunk.
Hajlamosak vagyunk rá, hogy keressük a kihívásokat. Az élet egy kihívás.. bele sem kell gondolni, milyen lenne egy átlagos nap, bármiféle esemény,történés nélkül. Nem lenne a gyerekeinknek kiről mesélni, hogy a nagyapjuk mit tett az életében. Ült egy hintaszékben , majd megtalálták a csontvázát. Nem lenne túl ütős történet. Ám, mi van ha azt mesélhetjük el nekik, hogy az ősük egy Világot változtatott meg, felfedezte a rák ellen az ellenszert?Ha nem tettél semmi olyat, amiről az egész világ tudna, már ettől a történettől is hős leszel a gyermeked szemében.
Az egész élet egy versenypálya, tele akadályokkal. Viszont, ha már egyet átugrottál... a többi gyermekjáték lesz!

-Most hívjam a rendőrséget? - fröcsögöm, s a telefonom után nyúlok a zsebembe. Egy apró kezet pillantok meg a jobb kézfejemen. Szikrázó szemmel nézek a barnított bőrre. 
-Vedd le rólam a kezedet! - sziszegem a fogaim közt. Mögöttünk két fekete furgon áll, mindkettőben a  vakuk ezerrel villognak. Azt is biztosra veszem, hogy Deb az ablakból figyel.
-Üss el! - húzza szét magán a felsőjét, mind a két kezével. Pozitívum, hogy levette rólam a kezét, negatívum, hogy benne leszek, mint a legrosszabb vőlegény, minden címlapon az újságokban..
Ariana-n nincs melltartó. Félmeztelenül áll előttem. Megsajnálom. Ő egy nálam jóval betegebb ember, akinek sürgős kezelésre van szüksége.
Fekete kabátja a földön hever. Pár másodpercig rezzenéstelen arccal mustrálom, ő meg kimerülten a földre rogy. Sírni kezd.
Egy méterre tőle leguggolok, azonban mégis közelebb ugrálok hozzá. Valamit motyog.
-Ő tette ezt velem..- folynak le a könnyei, csupasz mellkasára. Egy paparazzi az autóm közelébe pofátlankodik. 
-Ki?- ejtem ki ezt a két betűt úgy, mintha már tudnám a válaszát. Tudtam is. A fotós már mellettünk állt. Nem tűnt tisztességtelen krapeknek.
Ariana felsőjét felveszem a homokból, ezek után leporolom. A hátára terítve, felsegítem, s hagyom, hogy a nyakam köré fonja a kezét. Remegve kapaszkodik belém.
A kocsi mellett álló harmadik x-ét nem betöltött srác felé fordulok. Kattint kettőt.., de lát valamit a szememben.
-Egyedül vagy? - kérdezem feszülten.A pasas nemet int, majd a jobb kocsi felé mutat, ami fél méterrel az övé előtt áll.
-Én nem tudom elvinni őt. Azt sem tudom, hogy jött ide.-hadarom idegesen. A pasi megvonja a vállát, aztán elgondolkozik. A mutató -és a hüvelykujját összedörzsölve, mutatja, hogy a pénz bármit megold. Bólintok, aztán meg beemelem a félájult Ariana-t a furgon anyósülésébe. Le kell a karját tépnem a nyakamról.
-Adok maguknak pénzt, ha ide adja a fényképezőjét. Meg az övét! - nyújtom ki a karomat, a készülékért , aztán meg a másik autós felé biccentek, aki most száll ki a kocsiból. 
-Ezer dollár.- jelenti ki úgy, hogy semmi alkut nem is merek feltételezni. Nekem ez semmi, nyert ügyem van.
A hapsi elkéri a másiktól a hiperszuper gépet, aztán a kezembe nyomja.
A pénztárcámban turkálva, találok három 200$-ost, meg pár papírpénzt.
Új, jó barátaim, megbabonázva veszik el tőlem. Mielőtt beülne a kocsiba, hozzám fordul, az első pasas. A másik már úton van a kemény 500$-jával Las Vegas felé..Pff. 
-Mit mondjak, kit hívjanak fel?- A másodperc töredékéig gondolkodom a válaszomon.
-Scooter Braun-t. - válaszolom, majd visszavágódom a kocsiba, s beállok a nagy garázsba.

Lehajtom a napellenzőt, amely közepén egy kis, kör alakú tükör van. Le-fel rángatom a szemöldökömet, a szörnyű nap után nem is tűnök megviseltnek. Jól nézel ki haver!
 A  kék, háromnegyedes ujjú felsőt, fekete snowboard dzsekit, kék ülepest és fekete Supra-cipőt viselek. A szokásos. Fizikailag nem tűnök kimerültnek, viszont lelkileg totálisan. Felkapom a mellettem, gondosan becsomagolt hófehér rózsákat, hogy meglepjem vele a legkülönlegesebb lányt a Földön.
A kulcsot elfordítom a zárban, s mikor benyitok, a nappaliban halkan megy a TV.Kenny nagyokat horkant a fotelben, mellette Deb fekszik,magzat pózban, állig felhúzott rongyos takaróval. Elmosolyodom a látványukon. Már csak a pattogó tűz kellene, s meglenne a  teljes családi idill.
Fél kézzel lehúzom magamról a dzsekit, s felakasztom a kampóra. Mindezek után lekuporodom a dohányzóasztal és a heverő közé. A rózsát az asztalra fektetem. 
Megcirógatom Deb arcát, aki bágyadtan elmosolyodik. Sugárzó mosolya van, gyönyörű.
-Nagyon röstellem.- kezdek bele a bocsánatkérésbe, de az orra ide-oda kezd járni. A menyasszonyom átváltott kereső kutyába. Kinyitja a szemét. Legszívesebben felpattannék, s két liter pacsulit magamra öntenék, csakhogy már mindegy.
A szempár bosszúsan méreget.
-Büdös vagy. - néz rám úgy, mint aki embert ölt. Kezemet az övére kulcsolom, de elhúzza.
-Ideges voltam. - vonom meg a vállamat, olyan "mégis, most ez akkora baj?" stílusban.De tudom a választ.
-Aha,oké. - fordul el előlem, a kanapé másik irányába.Nagyot sóhajtok. Ebben benne van minden, amit érzek. Tele vagyok problémákkal, de neki az a baja, hogy szívtam. Felküzdöm magam az aprócska résből, s beállok Deb mögé, a kanapé karfáján áthajolva, lenézek rá. Megnyugszik, és a karfára dönti a fejét. Felnéz rám, pajkos tekintetével.
-Akkor is büdös vagy. - nevet rám. Ő az egyetlen ember, akit ismerek, hogy tud úgy másokat cikizni, hogy az mégis halálosan édes közben. Nem bírok magammal, lejjebb hajolok, s az ajkát apró puszikkal árasztom el. Felnyúl a nyakamhoz, engem meg kiráz a hideg. A zsebemben, rohadt hangosan zenélni kezd a telóm.
-Később folytatjuk. - ígérem neki, de még mindig fölötte állok, s puszit nyomok az arcára.
-Itt? Ebben a pózban? - szólal meg mögöttünk Kenny, - akiről igazán úgy gondoltuk-, hogy alszik. Sokszor elgondolkozom azon, hogy nekem miért nincs olyan stukkerem, mint a szuperhősöknek.. ami, esetleg megfagyasztja az embereket vagy sokkolja. Mindegy, ezek álmok.
-Kuss! - egyenesedem ki Debtől elhajolva, aki fáradtan fordul be, a kanapé belső részébe. Kenny vigyorogva pacsit követel, amire nincs időm.. mert Scooter hív. Az ujjam elidőzik a "Fogadás" feliraton, végül mégis a "Zárolás" gombot nyomom meg.
-Ki volt? - kíváncsiskodik Kenny, akinek, igazándiból semmi köze semmihez sem, de mindig beleokoskodik. Mondtam már, hogy imádom őt? 
Felvont szemöldökkel nézek rá, s mikor nem válaszolok rögtön, Deb is visszafordul...ha ide-oda fog forogni, egy idő után elszédül, és leesik a rekamiéról.
-Egy ember.- válaszolom diplomatikusan.
-Milyen ember?- kérdezi most már Deb.
-Aki, engem keresett. 
-Ki keresett téged? - zsörtölődik Deb, aztán felül a heverőn. Úgy látom, kezdem őket idegesíteni. Ismertek, nem tudok nemet mondani egy kis csínytevésre.
-Aki engem hívott.- csettintek egyet, s egyre jobban élvezem, hogy mennyire mérgesek.
-De ki hívott téged? - vág hozzám Kenny egy flakont, amit röptében elkapok, s egy "Ne viccelj haver!" stílusban, a fejéhez vágok.
-Akinek megvan a számom. - vakargatom az államat, s Debbel farkasszemet nézek. 
-Büdikém! Ki volt az? - vonja fel a fél szemöldökét, s itt már menekülni kell. Bosszút tervez.
-Büdikém! Ez hatalmas...- gurul le a fotelből egykönnyen Kenny, s a márványpadlón elhasalva, fogja a ... mindenét a röhögéstől.
Debbel nem bírjuk tovább. Egyszerre robban  ki belőlünk a nevetés.

-Lehet,hogy a Faith... nem a legmegfelelőbb név a lányomnak. Az államat vakargatva leülök a heverőre, aztán átkarolom. Állát a vállamon pihenteti meg, ugyanígy teszek én is.
-Mi lenne, ha Juliet Faith Bieber lenne a kislányunk neve? - válaszolom kérdő hangsúllyal a mondatom végén. Meg sem kellett volna tudakolnom, tudtam a választ. Imádja.
-Olyan gyönyörű lesz. Érzem.- suttogja, majd belefúrja a vállamba arcát. 
Fel sem merült az, hogy elveteti a gyereket, főképp nem az abortusz. Az egész az én hibám, de ha már elcsesztük, akkor nem fogunk megölni egy már létező lelket. Elképzelem, ahogy Deb pocakjában elmosolyodik a kicsiny magzat, engem is  vigyorgásra késztet ez a képzelgés.

-Justin? - fordul felém - végre-valahára-, Deb. Tudtam,tudtam,hogy valami nyomasztja. Végig meg sem szólalt, nem akart szexelni sem. Féloldalas mosoly ült ki az arcomra.
-Hm?- fordulok én is felé, s az apró tenyerén kezdek körözni a mutatóujjammal. A keze megfeszül az érintésem folyamán. Bocsánatkérően pillant rám.
-Csak kicsit aggódom. Utánanéztem..,azt írják,hogy a Boldogok - Boldogoknak hívta, azon emberek csoportját, akik várandósok voltak. Egy csodának fogta föl. - A Boldog a 12. hét során okádnak legtöbbször. - furán hangzott a szájából a szó, de mégis, tudtam mire gondol.
-Biztos nem lesz semmi baj. Hallottam már arról, hogy nem minden Boldog megy át ezen az öntisztításon. - mondom némi éllel az utolsó szót. 
-Justin?- kérdezi ismét, némi hallgatás után.
-Én át akarok menni ezen. Érezni akarom. - suttogja, s közben csokoládébarna hajában kalandozik a kezem. Megfeszülök.
-Ha megeszed a romlott pepperonit, attól is kidobod a taccsot.- magyaráztam, jól átgondolva a dolgokat. Elnevette magát, én meg keserű szájízzel hagytam, hogy mellkasomra helyezze rózsaillatú kobakját.

Nem bírok aludni, basszus!A szemem felpattan. Deb, mellettem az igazak álmát alussza, közben Faith-ről magyaráz. Óvatosan felülök, utána megkapaszkodom az éjjeliszekrényemben - jó, nem vagyok egy éjjellátó-, s felhúzom magamat. Megpróbálom kitapogatni a telefonomat, mire meglökök valamit, amaz meg nagy puffanással a földre esik. Igen, az volt a telóm.
Parázva, Debre kapom a fejemet, aki meg sem rezzent a nagy ricsajra.
Felszedem a parkettáról, s a gyenge fényben, amelyet a készülék nyújt, lebénázom a fokokon.
Leülök a krémszínű kanapéra, ami két lehetőség  közül valamelyiken átesett. 1. vagy színváltós, 2. anyám vett egy mégújabbat. Elég valószínű, hogy az utóbbi.
A "Névjegyek" közt egy darabig kutatnom kell, míg megtalálom a számot, s a nevet. Már ötödjére hallom a készülékből a jellegzetes "bii,bii" hangot, mikor felveszi.
-Helo.- köszönök, mert nem szól bele senki. Még mindig hallgat.
-Miért hívsz? - kérdi végül, némi hezitálással a hangjában.
-Gondoltam barchobázhatnánk. -válaszolom gúnyosan. A vonal másik végén egy "pff" hangot hallat. Beszólnék neki, hogy nem egy vonat, ne püfögjön...,de a telefonálásom ürügye megállít.
-Félek. Ő is fél.- krákogom a telóba, aztán felrakom a dohányzóasztalra a lábaimat. Elgondolkozom rajta, hogy a köhögés a füvezésem mellékhatása.
-Miért fél? 
-Aggódik, mert Boldogként nem taccsolt a 12.héten. - vázoltam fel, hogy Deb pontosan mitől tart.
-A te műved.Élj vele!Az a része nem érdekel, hogy hogy csináltad, mert belőled van. Deb érdekel. - mondja indiszkréten. Elhallgatok.
-Akkor, a bulin láttad először, nem? - faggatom tárgyilagos hangon. Felnevet.Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Ti is belekavarodtatok ebbe a mondatba? 
-Nem, még a szülinapján. Elvarázsolt. Egy babarózsaszín kagylóba zárt gyöngy ő.- mesél NEKEM, arról, hogy milyen a menyasszonyom. Én is felröhögök.
-Az orvos azt mondta, 40% rá az esély.- terelem vissza a szót az okra, hogy miért hívtam.Mrs.Wilkinson ennyi esélyt adott.
-A négyest le kéne onnan szedni, és akkor nem kellene aggódni.
-Igazad van, igazad van. Nem figyeltünk rá, most miattunk került veszélybe. - rángatom a fejemet. Austin nem mond semmit.
-Kerül. - aztán lerakja.

*másnap*
A nap a szemembe tűz. Hunyorogva nyitom ki, aztán szembe találom magam, Deb hatalmas, csokibarna szemeivel.Elkapom a derekát, s magamra rántom. Sikítva- nevetve-, ellenkezik. Végül az ágyékomon ülve...,egyszerűen elvigyorodik. 
-Szeretlek.-hajol le hozzám, s mivel nem egy guminő -szerencsére-, felemelem a fejemet, s hagyom, hogy a hajamba túrva megcsókoljon. Kezem, automatikusan a fenekére kalandozik.
-Büdikém!-  figyelmeztet, az ezek szerint legújabb becenevemen. A derekára kapja a kezét, én meg elkapom a karomat, s combját kezdem simogatni.
-Justin. Nem.- le akar szállni rólam, de túl erősen markolom meg a combját. Megrándul a lába. Fájdalmat okoztam neki. Leemelem magamról, s megbánóan nézek rá.
-Ez fájt.- sziszegi, tudom, hogy erősnek akar látszani, de egy tétova könnycsepp húzódik meg a bal szeme sarkában.
-Sajnálom. - simítom meg az arcát. -Igazán. Nem akartam. Soha. 
-Soha ne mondd, hogy soha!- tátogja incselkedve, én meg nem bírom ki, hogy ne húzzam magamhoz. 

-Wááááááá. Elfogunk késni. - rohangál ide-oda Deb, a nappali és a konyha közt. A nappali heverőjén elnyúlva fekszem, közben a Belieberek üzenetire válaszolgatok.
-Baby?Ez így jó? - áll meg előttem Deb, mivel háton fekszem, s a fejemet a karfán nyugtatom, fejjel lefelé látom őt. Haja a szemébe hull, piros-kék kockás inget visel,-ami mellesleg az enyém-, koptatott, szűk szárú farmert,fekete balerinacipőt,s a kezében a kék kabátja.
-Gyönyörű vagy.- suttogom kábultan. Így is gondolom. Ahogy Austin mondta, ő egy gyöngy. Amiért lemennek a legveszélyesebb helyekre is a halászok, búvárok, csakhogy megszerezzék. Én pedig megtaláltam őt, aki a legfontosabb, és soha nem fogom hagyni, hogy szem elől veszíthessem. 
Én is hasonló szerelésben lépek ki az ajtón. Felzselézett haj, kék férfipóló, fekete ülepesgatya, kék Supra-cipő. Úgy látszik, mi vagyunk a kékek. A kék-fekete snowboard dzsekimet a vállamra vetve, megyek.
A fekete Cadillac a ház előtt parkol. Kenny, mindkét hüvelykujját feltartva mosolyog, sok sikert kívánva. Csak biccentek neki.
Fél tizenegyre kell a Morristown Medical Centerbe, amely egy hatalmas kórházat,klinikát foglal magába.
-Deborah Greengras-t várjuk a hetes szobába!-  mondja egysíkúan a hangosbemondóba egy női hang. 
Debbel jó ideje nem foglalkoztunk a médiával..ezért meg sem rezzen, mikor egy hapsi az arcába vakuzik, s közben ordítoznak.
-Biebertől van a gyerek? Milyen nemű lesz? Mi lesz a neve? Válaszoljon nekünk, Deborah!- süvítik, az egyre több és több kérdést. Deb elér a hetes ajtóhoz.

Bent, egy francia akcentusú, harmincas éveiben járó, barna bőrű hölgy fogad minket. Bevezet bennünket egy apró helységbe.
Felülteti Deb-et egy kórházi ágyra, amelyre a klinika logóját nyomtatták.
Kék zselét nyom Deb hasára, aztán egy hokikorongra emlékeztető műszert mozgat a hasán. Deb mutogatott, hogy adjam oda a szülésznőnek a CD-t.
A nő semmitmondó arckifejezéssel elveszi, aztán lerakja maga mellé.
Várjuk, hogy valamit hallani lehessen a bosszantó sercegésen kívül, de a hangszóró süket marad. A képen meg semmit nem lehet látni, a pixeles, életlen foltokon kívül. 
-Próbáljuk meg hüvelyi ultrahanggal. Ott, talán jobban látni.
Átkísér minket egy másik, jóval nagyobb szobába, s megkéri Debet, hogy vegye le az alsóneműjét. Berakja a CD-t a Blu-Ray-be, aztán egy latexszel behúzott műszert nyom fel a hüvelyébe, amely egy vizsgálófejből és egy hosszú, fehér csőből áll.
Deb szeme a monitoron ide-oda cikázik. A tüdőm akkorára kicsinyül, mint egy kupak, levegőt sem merek venni, csak figyelek.
Beljebb tolja Debben a műszert, aztán ráközelít, arra a valamire, ami egy kis zsáknak tűnik. Még egyszer, utána még egyszer. Ám, a kis zsák úgy néz ki,mint egy kis krumpli. Hol van a lába, az aprócska feje?
Deb meredten bámulja a monitort, s ideges  felnevet.:
-Van ott egyáltalán valami?
A tekintetem a hisztérikusan nevető Debről, Joanny-ra -mint, kiderült a neve-, téved. Arckifejezése mindent elárul. Összeszedetten Debre néz, aztán felel.
-Nem az, amit látnunk kéne a 12. héten.
Lehajtott fejjel, a csukámat bámulom. Gyáva vagyok a szemébe nézni. Végül megerőltetem magam, s felnézek. Csakhogy, Deb nem engem néz. A foltot bámulja, mintha életet tudna lehelni bele.
-Hívom Dr.Wilkinson-t. -mondja Joanny, aztán a vonalas telefon felé nyúl, amely az egyik széken pihen. Furcsa, hogy egy kórházban a telefonnak is kényelmes helyet nyújtanak. 
Felsóhajtok. Fél fenékkel mellé ülök, s a jobb kezét szorongatva a szemébe nézek. Könnyes, de nem sír. 
Dr. Wilkinson minden kétséget kizáróan megerősítette, hogy a magzat meghalt. 
-Látnunk kéne Deborah a szívverést.- közli tapintatosan. Elmondja, hogy minden nyolcadik terhesség vetéléssel végződik, meg hogy a természet így válogatja ki a gyenge láncszemeket. Csakhogy Deb nem figyel rá. Összekulcsolt ujjait pásztázza.
Dr. Wilkinson odalép Debhez, aki felemeli a fejét. Könny csordul végig az arccsontján. 
-Nagyon sajnálom. - simítja meg a karját.- Mr.Bieber!- fordul felém,aztán kimegy a kis teremből.
Deb némaságba burkolózik, én meg undorodva veszem el a CD-t, amelynek meg kellett volna örökíteni, első közös gyerekünk képeit.
-Most mi a teendő? - kérdezem Joanny-t, aki lesegíti Debet az ágyról. Deborah nem lép mellém, csak megsemmisülten tovább áll ott, ahova lesegítette a nő.
-El kell távolítani a méhlepényt.Hétvégéig tudunk várni, vagy most megcsinálja Dr. Wilkinson. - regéli el a két választási lehetőséget, mint aki már jól betanulta az elmúlt évek során. Valószínűleg így is van.
-Most.- szólal meg Deb.
-Jól van aranyom, akkor minél előbb, annál jobb.- helyesel Joanny. Mérgesen nézek rá, de nem vette a lapot.
-Örülnénk, ha ez a dolog a személyzet közt maradna. Természetesen az anyagiakat, és egyebeket állom.- ajánlok könnyed alkut. Persze, minden ember kapó a pénzre, rögtön beleegyeznek.
Dr. Wilkinson belép a vizsgálóba, s egy hatalmas tűt döf Debbe, vörös folyadékkal megtöltött fecskendővel a végén. A lötty kitágítja a méhszájat.
-Szeretlek.- suttogom , a könnyeimmel küszködve. Elveszítettem.
Deb nem szól semmit, csak halványan elmosolyodik.
Egy szőke hajú, tanoncnak látszó, húsz év körüli csaj lép hozzám.
-Kérem, Mr.Bieber, fáradjon a váróterembe!-utasít, én meg átcsoszogok oda, ahová mondták.
A váróteremben, egyedül én ülök. Mire képes egy kis pénz. Nohát!

Nem is tudom, hogy percek, esetleg órák telnek-e el, de Dr.Wilkinson kitárja a kórterem ajtaját. Deb öntudatlanul fekszik az ágyban, átvették felette az uralmat a nyugtatók.
-Jól viselkedett.- paskolja meg a hátamat, a középkorú nő, én meg viszolyogva nézek rá. 
Belépek a fertőtlenítő szagú szobába, s a szürke arcú, karikás szemű, kifáradt menyasszonyomat nézem.
-Deb. Ki vagyok?- vágom magam elég érdekes pózba. Nem reagál semmit, a világ számára halott. Pár perc elteltével, mikor már én is pánikba esem, Joanny dugja be a fejét az ajtón. Deb arcát megpillantva, azonnal visszafordul,  egy nedves,kék ronggyal és repülősóval tér vissza. Legalább négy percig tartja az orra alá, mire végre megmozdul, akkor is csak pár percre, mert újra elalszik.
Fél óra elteltével, Joanny visszajön, s felkelti Debet, miszerint ideje haza mennie. Közben, nekem magyaráz.
-A következő három hétben tilos a szex, tampon,fürdőkád és medencézés. - egyenes vonallá húzom számat. Felkapom Deb táskáját a padlóról, s hagyom, had menjen előttem.

Deb az autóban továbbra is hallgat. Az ajtóhoz préselődve, bámul ki az ablakon, s egy pillanatra sem néz rám.Könnyei eláztatták az ingét. Nem, nem hangosan szenved. Ő, afféle csendesen gyötrődő volt. Én az utat pásztáztam, s gondolkodtam, mit kéne mondani? Erre mit lehet? Faith már egy jobb helyen van. Vagy, hogy sok pár megy ezen keresztül. Ezt nem akarja hallani, én nem akarom mondani.
-Te tudtad.- motyogja olyan halkan, hogy nem is hallom először.- Te tudtad.- ismétli meg, kicsivel erőteljesebben. Lesütöm a szememet, s a kormányt bámulom, csak előre meredek.Hallgatásom, mindent elárul számára. - Gyáva féreg. - harap bele a szájába, s zokogni kezd.

38.réész! ("nemgyerek")

*JUSTIN SZEMSZÖGE*
A függőség egy betegség.A pozitív érzelmek jobban gyógyítanak, mint bármiféle csodacseppek. Deb közelében soha nincs szükségem az ártalmas mámorra. 
De, gondoljunk csak bele, a világon élő összes ember valamilyen szinten beteg. Playstation4 függő, esetleg pszichopata. Nincs olyan ember, élőlény, aki az életében ne követett volna el, valami rombolót. Az vesse rám az első követ, aki soha nem tett semmi kártékonyt! Ugye?
Igazság szerint, leállnék, ha tudnék. Ezért hívják dependenciának.Nem lehet róla leszokni, a tudatalattink nem engedi. Megtennénk. Mi, betegek.


A New Jersey Studio, máskor - ilyenkor-, tele van. Ám most, csak én meg Chris (Brown) üldögélünk, a hangtechnikai pultra feltett lábbal, két irodai széken.A legkivételesebb alkalmak közé tartozik, hogy Scooter késik, vele együtt meg az egész technikus csapat.
Chris testét jóval több tetoválás díszíti, mint az enyémet, bőre sötét, van vagy száznyolcvan centi magas. Mindezek mellett  az arca békés, nyugodt.
-Óvatosan szívj bele! - figyelmeztet, majd miután beleszív, tovább adja nekem a bong-üveget. Pár pillanatig a tüdejében pang, aztán kifújja. A füst némi ideig a stúdióban kavarog, majd eltűnik.
Az üvegben a marihuána füstje kavarog körbe-körbe.Nagy levegőt veszek.
A kör alakú nyíláshoz emelem a számat, ami egy öt centiméter széles cső vége.A bang-üveg két csőből áll. A nagyobból, amelynek az alja  egy kúp alakban végződik,akár egy lombik.A másik cső végén, van egy légrés, azt be kell fogni, amíg beszívjuk a gázt.
Nagyot szippantok a gázból, ami egészen a tüdőmig hatol. A szemem keresztbe áll, ezek után meg köhögve leesem a székről. Chris lába mellett fetrengve, felnézek rá, ő meg sikítva röhög rajtam.
-Elég hamar hatott nálad.- nyugtázza végül. A térdeimre küzdöm magam, de a szer már befolyásol. 
A barna bőrű férfiből kettőt látok, körvonala kék.
-Haver, jól vagy? - térdel le mellém, most már sárgán pompázó hajkoronával. Felránt a földről, de annyira erősen hat az anyag, hogy fel sem tűnik, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vettünk.
-Engedd át Chris! - veszi át Chris helyét, Scooter. Chris kihúzza lassan a kezét a hónom alól.. egy másodpercig újra szabad vagyok. Ezt követően, jóval nagyobb markok ragadnak meg, s vonszolnak tovább, be a pihenőszobába.
-Elég gáz, hogy csak ilyen állapotban tudok beszélni a fejeddel. - ül le vérvörös kanapéra. Elgondolkozom azon, hogy melyik hely tetszik a legjobban, végül a földre huppanok . Ámuldozva nézek körbe a szobába, ahol minden egyes nap jártam, de még soha nem láttam így. A szoba maga, hófehér,az egyszárnyú ablakokon bemásznak a Nap sugarai, a piros fotelek közvetlenül ez előtt helyezkednek el, jobbra mellette a háromszemélyes heverő, -amelyet most Scooter foglalt be-, azzal szemben, a falon a platina lemezeim, albumaim...
-Mi va'? - harapom el a mondatomat, mert egészen furcsa a hangom. Scooter leint, majd törökülésbe vágva magát, elhelyezkedik a díványon.
-Mi újság Debbel? - kérdezi végül, mikor látja, hogy nem fogok megszólalni.A szer kezd kiürülni belőlem, de tovább játszom, mintha még csak most kezdene hatni.Egy harang vészkongatást indít be a fejemben.A mondatát éllel kérdezte.
-Gyóóógyáász!Gyóógyááás! - ordítozom extázisban. Scooter pislogás nélkül mered rám, aztán beleiszik a Cola-jába.
-Nőgyógyásznál van? - mosolyodik el Scooter, valami nem tetszik ebben a mozdulatban. Annyira mesterkélt.
Gonosz dologhoz folyamodom.Behúzom a csőbe, egyenest.
-Most kiderül, lesz-e elég Hit* bennünk. - terülök el a röhögésemben a padlón, amelynek tisztítószer szaga van.Próbálok minél jobb alakítást nyújtani, ám ezzel soha nem volt gond. Scooter velem együtt röhög, végül a példámat követve, -nagy kacajában-, ő is elhasal a rekamién.
-Megmondtam már neked. A nők olyanok, mint az új autógumi, minél hamvasabb, annál jobb.-kezd hahotázni a hatalmas poénján, nekem meg elkerekedik a szemem, s mielőtt gondolkodnék,hozzápattanok.. s az önelégült pofájába locsolom a Cola-t. Csezd meg  Scooter! 
Gondosan bevágom magam után az ajtót. Megtudtam azt, ami nyilvánvaló volt.

-Szia Kicsim!- nyomom be a fogadás gombot azonnal, amint a világ leggyönyörűbb lányát megpillantom a kijelzőn. 
-Isten hisz bennünk. - sikít fel izgatottan . A doki hivatalosan is megerősítette, az otthon elvégzett teszt eredményét.A virágáruspult mögött álló lány ajnározva figyel,mikor tátogva próbálom neki mutogatni, hogy mit vennék.. Természetesen nem érdekli, hogy vásárlási szándékkal jöttem ide, átugrik a standon,mindezek után előkapja a készülékét, s könyörögve néz rám.Gyorsan elvigyorodom, amaz meg kattint kettőt.Ezt követően, tovább hallgatom a hangot, amely az életet jelenti számomra.Felnevetek.A csaj az asztal mögül -ugyanolyan kecsesen ugrott vissza a helyére-, magasztalva, leesett állal bámul.Persze, nem rá mosolyogtam.. a boldogság váltotta ki belőlem, amit a mai nap során nem igazán tapasztaltam még. Deb szája egy pillanatra sem állt be.
Elmeséli, hogy micsoda terhességi vitaminokat kapott, meg, hogy mikorra várnak minket ultrahangos vizsgálatra, ahol először pillanthatom majd meg Deb hasában növekvő apró magzatot.
-Egy hét múlva kell visszamenni. A kezelőorvos azt mondta, hogy vigyünk magunkkal CD-t..hogy megmaradjon az utókornak. - hadarja feltüzelten az én, gyönyörű menyasszonyom. 
Ezek után elköszönök, megveszem a lehető legnagyobb, leggyönyörűbb csokor fehér  rózsát.Beülök az autóba, s vidáman beírom az időpontot az iPhone-om naptárjába. Egy hét múlva.. 

A 62-es sztrádán hajtok haza, s Deb pozitív kisugárzására gondolok. Megmosolyogtat a dolog, hogyha lesz egy gyerekünk, akkor is pajkos,fiatalos és élettel teli lesz-e? A fejemben, az ő hangja szólal meg: Hogy a fenébe' ne?
Bekanyarodok az utcánkba, s a slusszkulcs után nyúlok, ami a kesztyűtartóban van.Megmerevedek. A kapu mellett áll - minkét irányban-, három, hatalmas tuja, amely kitakarja a nem illetékes emberek elől a látnivalókat. Csakhogy a bokor aljában egy "árny" gubbaszt. Tűzpiros haját egy kék sapka alá rejtette, fekete széldzsekiben, s ugyanilyen színű gatyában bújt el. 
Hatalmasat nyelek. Ariana az életemre tört megint.
Az izmaim megfeszülnek. Az öklöm összeszorítom.Feltépem az autó ajtaját, s kiugrom belőle. A vörös szörnyike meglepetten néz velem farkasszemet, ezek után a nyertesek jól ismert mosolyával, elvigyorodik.

37.rész! ("nemgyerek")

A félelmünk abból származik, hogy ott kint van valami, amit nem ismerünk, nem látunk, nem érzékelünk.Néha olyan okai vannak a félelmeinknek, amit épp ésszel nem lehet megmagyarázni, s megérteni sem. Csak tartunk valamitől.
Hogy mitől? Attól, hogy valakit, aki fontos nekünk ,elvesztünk..Ha valakinek van valamije, amit meg akar védeni, nem hallgat a félelmeire.Az emberek a következményektől rettegnek. Az életünknek része az aggodalom, nem lehet tőle megszabadulni, mint egy régi ruhától. Van, és kész.
Ugyanakkor, a félelem gyakran tettekre sarkall minket. Egy adrenalin löket van vennünk akkor, izzad a tenyerünk, görcsbe rándul a gyomrunk.Riadtság fog el minket.
Ám a félelmünket magunk kreáljuk. A félelemnek a lakóhelye a jövőbe tekintő gondolataink. Csak egy fantáziálás, visszagondolás..olyan dolog, ami nem létezik egy adott pillanatban.A fóbiánk is csak a saját fejünkben létezik, minden élőlény valami mástól tart. Az aggodalom individualista.

Újabb fülsüketítő sipítás tölti be a házat, ami azt jelzi, hogy a kint lévő ember -aki csönget-, rettenetesen türelmetlen.
A homlokomon gyöngyözni kezd az izzadtság, a kezem nyirkos. 
Justinnal egyszerre lépünk ki a mosdóból, de én sietek az ajtó felé.
Lassan a kilincsre helyezem a kezemet, s elfordítom a zárt. Abban a pillanatban, amint nyikorogva kinyílik a fehér keretű ajtó, felsikkantok. 
Az ajtóban egy tengerkék szemű, csokibarna hajú fiú áll. Austin. Mielőtt azonban köszönteném, történik egy s más.
-Azt mondtad félre jöjjek. - villant meg egy tíz pontos mosolyt, s a Rolex-órájára mutat. 
-Mi van? - kezdek hátrálni Justin felé, mikor neki ütközöm, biztonságérzet fog el. Hátrapillantok a vállam fölött. Szemei vérben forognak, keze ökölben van a teste mellett. Pánik lesz úrrá rajtam, s azonnal a hasamhoz kapom a kezemet, amelyben egy parányi magzat úszkál.
Austin arcán gyilkos mosoly suhan át. Azonnal a testem mellé ejtem a kezemet. Ám, tudom, már elkéstem. 
-Kiderült, melyikünké a gyerek? - tesz egy lépést felénk. Úgy érzem magam, mint egy préda, ő meg a vadász.Akkorát nyelek, hogy még az utcában elhaladó emberek is hallhatják.
-Nem teheted ezt velem! - kelek ki magamból, s könnycsepp csorog végig az arccsontomon. Austin szíve kőből van, ez bizonyos.
Félve pillantok fel Justinra.Látom rajta, hogy elhiszi. Austin betudja csapni. Arca meg -megremeg.Érzelemmentes maszkká torzul.
Kilép mögülem. 
-Miről beszélsz Mahone? - biccent egyet az említett fiú felé.
-Érdekes, hogy nem mesélte. Tudod, miután volt az a kis összekapásunk..vigasztaltam a férfiasságommal. - ringatja előre-hátra a csípőjét.A pulzusom az egekbe szökik.
Mindenféle előjel nélkül a padlóra zuhanok.
-Nem teheted ezt velem Scooter. Nem teheted.. - motyogom a plafont bámulva, majd fölöttem megjelenik két, aggódó fej. Ezek után elsötétül a világ...

*egy nappal később*
Az egész helységnek fertőtlenítőszer szaga van. Fölöttem halvány fénnyel világítanak a sorlámpák. Kényelmetlen, szétfeküdt ágyban fekszem,feltámasztva.Egy lapos,göröngyös párnán nyugszik a fejem.
Régi barátommal megint közeli kapcsolatba kerültem.. egy tű vége lóg ki a karomból, piros ragasztószalaggal rögzítették, s a tű végéből, átlátszó cső  fut végig ,egy infúziós szerelék.Amaz egy kék tasakban végződik, amiben átlátszó folyadék lötyög ide-oda. A testem teljesen el van zsibbadva.
Halk neszre leszek figyelmes.Egy széket nyikorogva végighúznak a kőpadlón.A hangokat hallva, az illető mellém telepedett le.
-Jobban van? 
A fiú moraja a szoba távolibb részéről jön. Nem ismerek rá a kilétére..
-Kicsit. - suttogja közelről egy másik fiú. Ez a hang már jóval ismerősebb, mint a másik.
Felpattan a szemem.Két hulla fáradt srác ül a kórteremben. Egyik az ablak mellett, a falat támasztja.. s, úgy néz ki az esőcseppeket számolgatja, a másik meg mellettem ül, széke háttámláján könyökölve vizslat.
-Justin..Justin. - nyekergem, valami egészen felismerhetetlen hangon. Austin is felém fordul.Krákogok kettőt.
-Deborah. - pattan fel a székről Justin, s fölém hajolva egy puszit nyom a homlokomra. Ajkai kicserepesedtek.Nagyokat nyel, miközben száját bőrömön pihenteti.
-Austin?! - billentem meg jobbra a fejemet. A mozdulattól sajogni kezd az egész testem. Justin direkt úgy állt be, hogy véletlenül se lássam, hogy ki van mögötte.
-Szia. - ül ki halvány mosoly az arcára. Hunyorognom kell, hogy rendesen lássam, arcát szürkére festik a gyéren világító lámpák.Nagyon megviseltnek tűnik mind a kettő.Mint valami zombie támadás két ,utolsó túlélője.
Austin az ablak mellett álló asztalra támaszkodik, Justin meg visszaül a székre, s a térdére támaszkodik.
Elgondolkozom azon, hogy ez mennyire ezoterikus helyzet. Legalább négy cső áll ki a testemből, két kifáradt fiú vesz körbe... és engem még csak nem is érdekel, hogy miért kötöztek az ágyhoz.Be kell vallani, hozom a formám.
-Mi történt? - kérdezem végül, s az esőcseppek fentről lefelé menekülni kezdenek az ablakon.
-Leesett a vércukorszinted, elfelejtettük, hogy...- kezdi el mesélni Justin bűnbánóan, de engem egy cseppet sem az zavar, hogy miért vagyok a kórházban. Hanem kettejük között.
-Elmondtam neki.- szólal meg végre Austin, legalább fél percnyi hallgatás után.
-Mit? - fagy meg a vér az ereimben egyhamar.
Ha Austin elmondta neki, hogy Scooter van mind ,ennek a háta mögött...
Nagy szerencsémre, azonban nem látok semmiféle utálatot Justin arcán.
-Azt, hogy engem utál,téged szeret. Ariana-t lefizette, hogy segítsen neki. - morogja Justin, aztán a karját a mellkasa előtt összefonva,maga elé mered morcosan. Ebből a meglátásból úgy néz ki, akár egy dolgát jól végző házőrzőkutya. Megmosolyogtat a gondolat.Mindezek után elgondolkozom azon, hogy valószínűleg Scooter vajon lefizette őket?Megfenyegette? Esetleg bántotta?
-Hozok neked egy Mars-ot.- indul ki ,szinte futva az ajtón Justin. Valószínűleg lefehéredtem a gondolattól, hogy mit tehetett Scooter, azért, hogy elérje a célját. Csak nem gondolt arra, hogy vannak még olyan emberek, akik szeretik, ha hagyják érvényesülni őket. Austin az interjúban is megmondta.
-Te magadra vállaltad a felelősséget? - mosolyodom el boldogan, de ezzel az örömfellángolással hamar fel is hagyok, mert a fejem rögtön hasogatni kezd. Austin nyugtalankodva leül az ágyam szélére.
-Téged bírlak, őt rühellem. - teszi fel elsőként a jobb kezét, majd a balt.
Nem tudok rájönni, hogy az "őt" alatt, Juss-t vagy Scooter-t értette. 
-Ezek szerint  pro-kontra lista alapján döntöttél? - próbálom megérteni a dolgokat, de nagyon nehezemre esik.  Austin a szívére hallgatott.
-Mondjuk. - vonja meg a vállát, nemtörődöm stílusban.Legszívesebben a nyakába ugranék örömömben. Csakhogy, az én pro-kontra listámon a kontra nyerne. Elég triviális, hogy az első az lenne, hogy csövekre vagyok kötve.
Justin egyik kezében egy marék aprót tart,másikban meg a szelet csokimat, amit a  kezembe nyom azonnal, azzal az utasítással, hogy egyem meg. Austin bármiféle kérés nélkül, azonnal átadja a helyét Justinnak. Boldogság áraszt el.
-Sajnálom ,Faith, hogy ezt tették veled.- simítom meg a hasamat, s közben tömöm magamba az édességet. 
Mikor felnézek, két ajnározó szempárral találkozom.Tudom, hogy Justin tudja, hogy Austin érez valamit irántam, de megtűri. 
-Faith lesz a kislányunk neve? - mosolyodik el Justin lágyan, s az ágyam szélére ülve, megpuszilja a kobakomat, miközben jobb kezét a hasamra helyezi. 

-Gyereekeeek! - kiabál fel valaki a földszintről. A hang összetéveszthetetlen.
-Megjöttek! - sikoltom boldogan Justinnak, aki hátulról - meglepve engem- , felkap, s az ölében cipel le a lépcsőn.
-Pattie!- vetem a nyakába magamat, s mélyeket lélegzek az illatából. Nyugalom és szeretet árad belőle. Mikor elenged, szemeiben egészen ismeretlen fény csillog. Büszkeség.
-Jezs kiszhúgom! - futkározik körbe-körbe Jazzy a nappaliban. 
Nevetve felkapom, s belesűrítem minden szeretetemet, Jazzy iránt az ölelésbe.
-Gyeb, megfoltasz!- csapkodja a hátamat türelmetlenül. Könnyektől csillogó szemmel lerakom. Ő meg tovább ugrál örömében.
-Mit keres itt Austin? - lép be az ajtón Ryan, fején egy sárga-piros, bojtos sapkával. Austin a fotelben ücsörög, s vidáman nézi az őrjöngő tömeget, aki beözönlik a lakásba.A sapira visszatérve..idén elég hűvös a tavasz New Jerseyben. 
-Megfogtad a lényeget. - sietek oda hozzá, s őt is jó erősen magamhoz szorítom. 
-Ez kezd fájni! - próbál "kedvesen" ellökni magától, de a karom, kígyóként köré fonódott. 
-Nem érdekel.- eresztem el végül, s jókedvemben egy puszival is megajándékozom, amitől elpirul.
-Kereszt anya leszeeek!- táncikál be az ajtón, fura csípőrángással Ashley. 
Nevetve a karjába ugrom, s a lábaimat a kacsatáncot járó dereka köré fonom.
-Kik a szerencsések? - csipkelődik halál édesen Justin, aki úgyszintén, mint én, a rokonokat köszönti.
Leugrom Ashley-ről, aki kedvességének bebizonyítása végett, leül Austin mellé, s csevegni kezd vele.
-Hallgatom őket. - zsörtölődik Ryan, s kissé eszelős szemmel mustrálja a barátnőjét, aki készségesen hallgatja a fiút.
-Őrült vagy. - konstatálom végül, mikor Ryan a másik fotellel, beült Ash és Austin közé. 
-Elég gáz, hogy nagyapa leszek. - ölel meg Jeremy, miközben nyelvét rám ölti. A nyakáig érek. Egy törpe vagyok, ez már adott.
-Deborah!- hallok meg egy, görcsösen vidám hangot a hátam mögül.
Számolok magamban kettőt, majd megfordulva ,"álvigyort" varázsolok az arcomra.
-Scooter. - mondom ki én is a nevét, de én nem azért, mert felfedeztem, hogy itt van, hanem mert, megerősítem magamban -is-, hogy itt van.
Nagylelkűen,nyomok az arcára két puszit. Nehéz megállnom,hogy ne ordítsam el magamat, hogy ő az. Végre, megvan!
Álságos mosolyomat, levakarom a fejemről. A helyére igazi kerül.
Leírhatatlan, hogy milyen arckifejezés ült ki Scooter fejére, mikor meglátta Austint. Felismerhető volt benne, az ijedelem, a kiábrándultság..s az a tudat, hogy rájött arra, hogy rájöttem. 
Leül ő is, a lehető legmesszebb Justintól, s Austintól. Homloka verejtékezni kezd.
Justin, norvég mintás dzsekijét magamra terítem, kisietek a fogsort összekoccantó hidegbe, segíteni a hatalmas "barnamedvének".
-Kenny! - kiáltom boldogan, mire a csomagtartó tetejébe beveri a halántékát, ahogy felkapja a fejét a hangomra.
-Deb! - indul felém a nyakát markolászva.A csomagokat látva, felvásárolták egész Miami-t.
-Hogy vagy? - ölelem át a derekát, mikor újra földet érzek a lábam alatt, s a kocsi felé csámborgunk.
-Fantasztikusan.Alig várom, hogy egy újabb csemete kerüljön a családba. - emel meg egy körbelül akkora súlyú bőröndöt, mint én.. fél kézzel.
-Mit vigyek be? - cikázik ide-oda a szemem, hátha valami olyat találok, ami nem túl súlyos.
-A kismamának nem szabad.- int le engem, a tervemmel együtt, miszerint segítek neki.
-Akkor támogatlak a jelenlétemmel. - egyezem bele, s amíg ő újabb csomagokat szállít, kísérgetem.
Az utolsó táskát, együtt cibáljuk ki a hátsó ülésről. Mikor lecsapom a csomagtartót, az utca végén egy hófehér Porshe-t látok meg. Nem igazán ismerem az autókat, de ezt az egyet azonnal felismerem, nem beszélve az autóban ülő - minket rendíthetetlenül kémlelő-, Ariel-vörös hajú lányról.
-Mindjárt jövök. - fordulok Kenny felé egy pillanatra, de ha a fejét rázta volna, akkor sem tudott volna megállítani, a lábaim már szaporán igyekeztek az utca vége  felé. Visszalesek a házra. Az ajtón most megy be Kenny, s gondosan bevágja maga után az ajtót.
-Neked nem fizetett Scooter...- állok meg a járdán, az autó mellett. Ariana, mielőtt odaértem volna, lehúzta az ablakot, s eszelős szemmel pásztáz. 
-Justin is azt akarja, hogy velem legyen. - jelenti ki, nem reagálva a vádolásommal, amit úgy veszek, hogy igaz is.
-Hirtelen hermafrodita lettél vagy honnan gondolod? - húzom össze magamon a kabátot, ami vagy még egyszer rám férne. Ariana gúnyosan vigyorogva kiszáll a kocsiból.Azonban a szemén látom, hogy tikkel, mikor feltűnt neki, hogy Justin kabátjában vagyok.
-Te meg megtaláltad az értelmező szótárt? - vág vissza könnyedén, s közben a nyaka köré tekeri azt a sálat, amit akkor láttam rajta, mikor volt a szóváltásunk pár hete. Beleszagol az agyagba, s egészen bizarr pózba áll a szeme.
-Ő illata van. - dobja hátra a haját. Döbbenten meredek rá. Ez az ember beteg.Kezeltetni kéne. 
-Képes voltál telefújni a parfümével a sáladat? - húzom el a számat lenézően.
Fellép mellém a járdára. Tudom, hogy szebb, tudom, hogy fél fejjel magasabb nálam, tudom, hogy tud bántani. Mégsem félek.
-Nem. Az ő nyakában volt. - szagol bele újra a ruhadarabba. 
Lila Nike-cipőt, fehér csőfarmert,Lila pulcsit, fehér sálat-sapkát visel. Ha nem tudnám, hogy milyen, valószínűleg  kedvelném. 
-A neved jobb lenne Ariana Rent*-ként. Nem javasolta még senki? - vágok vissza elég keményen. Ám, még a legnyilvánvalóbb kérdést fel sem tettem.Miért van itt?
-Nem érdekel, mit gondolsz. - néz le rám hetykén, hatalmas pillái alól. Nem tudom, hogy mivel fog végződni a beszélgetésünk. Remélem nem fog tettre késztetni.
-Miért jöttél? - elégelem meg végül, hogy nem tudom az ittlétének okát.
-Hozzátok.- vonja meg a vállát tárgyilagosan. Felvont szemöldökkel szugerálom Ms.Önteltet.
-Úgy nézett ki..-kezdenék bele a mondatba, csakhogy belevág.
Vörös haját a szemébe fújja a fagyosan süvítő szél,szájából kiszáll a lehelete,majd az ég felé száll..s egy idő után eltűnik.Akik elhaladnak mellettünk, két didergő lányt látnak, akik esetleg barátnők, összevesztek, s most próbálnak kibékülni. Ők ezt látják.Semmi többet.
-Érte jöttem.-mondja totál természetesen. A hajamba túrva elnevetem magamat.
-Látom nem jöttél rá.- húzom össze résnyire a szemeimet, majd folytatom.-Nem érdekel, hogy mit kell feladnom,mit kell tennem. Vésd az eszedbe! Ami az enyém, azt megvédem, bármi áron.

36.rész! ("nemgyerek")

Akkor nincs az emberben félelem, ha várja, hogy elárulják. Igazán rettenetes az, mikor az árulás váratlanul jön. Előjel nélkül, fel sem készülünk rá, hogy akár egy barátunk, szerettünk árulásának fő célpontjai leszünk.

Túl hamar túlléptem Justin hűtlenségén, és simán belesétáltam egy másikba. 

Az árulás megöli az ártatlanságot, ahogy féltve őrzött titkainkat is.

Túl hamar hinni kezdünk a saját fajtánkban. Pedig mi magunk, - emberek-, áruljuk el legtöbbször egymást.A tárgyak,mint például egy telefon, soha nem csapnak be minket, hazudnak nekünk.Ha nem akarok becsapott lenni, meg kell tanulnom becsapni.

Ám, itt merül fel a kérdés. Mi undorítóbb annál, hogy valakit úgy csapsz be, hogy az még csak nem is kérdez semmit?Feltétel nélkül megbízik benned?

Scooterben túl sok volt az - ellenem szóló- bosszúvágy, legyőzte a józan eszét. 

Ő, azt az elvet vallotta, hogy aki árt neki, tüntesse el. Engem kellett eltüntetnie.

Újabbat kortyolok a langyos tejből. Majd még egyet. Mire a bögre aljára érek, eléggé kihűl, hogy rendesen érezzem az ízét. Mi ilyen furcsa a zamatán?Belekukucskálok a bögrémbe, a hófehér tej ide-oda lötyög benne. Ismét nagyot szürcsölök a tejből. Fujj! Ez biztosan romlott. Azonnal a konyhába pattanok, s a mosogatóba köpöm a tejet. Émelyegni kezdek a konyhában lévő szagoktól. Kinyitom a nappaliban lévő hatalmas ablakot, hagyom, hogy megborzongasson a friss, hűvös levegő. A madarak csicseregnek, a hatalmas tölgyfán gubbasztva.
Lehet, hogy azért, mert összesen négy órát aludtam, de nagyon kimerültnek érzem magamat. 
Két alternatíván gondolkozom el. Egy: ha felmegyek, biztosan felkeltem Justint. Ám, nem akarom, hogy ilyen ramaty állapotban lásson. Kettő: lefekszem a kanapéra, s csöndesen szenvedek. Mindenképp a második mellett döntök.
A heverőn elnyúlva, hosszú és mély álomba merülök. 

Mikor újra kinyitom a szememet, a nap magasan jár az égen. Ezek szerint már dél is elmúlt. Justin a karjába vett, s  valami béna sorozat hatszázadik részén kuncog. 
Hirtelen azonban, fájdalom facsarja meg a gyomromat, mint mikor egy embert gyomorszájon vágnak.
-Engedj!- kelek fel gyorsan, lefejtve magamról az ölelő karokat. 
Értetlenül néz rám, de automatikusan elenged.
A jobb kezemet a szám elé kapom, úgy rohanok a mosdó felé. A szemem sarkából látom, hogy Justin utánam lohol. A wc fülé hajolva, sugárba kezdek hányni.
Justin a hajamat hátrafogva, próbál segíteni. Annyira rettenetesen érzem magam, hogy nem is törődöm azzal, hogy itt van velem. 
Nyöszörögve leülök a hideg padlóra, s az arcomat a wc csészéjének döntöm.
-Deb? - méreget Justin feszülten, s leguggol hozzám, hogy egy magasságban legyen a szemünk.
-Rossz volt a tej. - motyogom, s összeszorított szájjal, a hasam köré font karommal, várom, hogy végre enyhüljön a gyomorfacsaró görcs.
-Elvigyelek orvoshoz? - kapja elő a telefonját a Calvin Klein boxere zsebéből, s az érintőképernyőn ide-oda kezdi húzogatni a mutatóujját.
-Ne! - ellenkezem, s egy mosolyt erőltetek az arcomra. Kétkedő pillantással illet, aztán visszacsúsztatja a készülékét a zsebébe.
-Biztosan..- kezd bele a kérdésébe, de tudom mit akar kérdezni, ezért a mondatába vágok.
-Jól vagyok. - mosolyodom el, s megkapaszkodom a bal kezében, amit nekem nyújt. Felhúz, ezek után a mellkasára von. Nem érdekli, hogy előbb hánytam, sem a szám iszonytatóan büdös szaga. Csak ölel.
Meg is feledkezem egy pillanatra Scooter-ről. 

Ragaszkodik hozzá, hogy estig ne egyek semmit, s egy óriási pohár vizet a kezembe nyom. Miután nem hányom ki, kitaláljuk, hogy menjünk ki - elvégre tavasz van- a medencébe. A gardróbomban azonnal megtalálom a tengerkék bikinimet. A melltartópánttal egy darabig elbajlódom, mikor sikerül bekapcsolni. Mielőtt kilépnék a szobából, gyors pillantást vetek a kinézetemre. A változás..szemmel látható. A csokoládébarna hajam, fényesen omlik a vállamra, a szemeim vidáman csillognak, a dekoltázsom ugyanolyan... viszont. A csípőm homokóra formában, kikerekedett, a fenekem jóval formásabb, mint eddig, azt a pár kilót, amit Ashleynel leadtam, most visszaszedtem. Jobban nézek ki, mint valaha.
-Mi tartott ennyi ideig, baba? - vonja fel a szemöldökét Justin, a medencébe csobbanva. A klóros víz, nyomban rám fröccsen. Nevetve ugrok arrébb.
-Jövöök!- figyelmeztetem vidáman, s az orromat befogva, a medencébe ugrok. A víz szinte meg sem moccan,mikor becsapódom, kisebb hullámokat ver a medence falán.
A hűvös víz megcsiklandozza a bőrömet, vizes hajam a derekam közepéig ér le.
Justin hátulról átkarol, adrenalintól izzó teste, átmelegíti az én csöpp,hűs testemet.
-Megtudnám szokni. - dünnyögi lágyan, miközben eldőlünk a vízben. Prüszkölve nyomom fel magamat a medence aljáról, s bosszúsan nézek, a rám - iszonyú huncutul-, meredő csokibarna szempárra.
-Ez mégis mire volt jó? -értetlenkedem. A vállát megvonva vigyorog.
Azonban a választ már nem kaphattam meg a kérdésemre, mert ismét erős fájdalom hasít a gyomromba. Akárcsak délelőtt.
A medence lépcsője felé rohanva, bal kezemet a számra tapasztva, sietek a konyha felé. Tudom, esélyem sincs a mosdóba beérni.
Justin megint csak utánam lohol. A kagylóba hajolva, érzem, ahogy feljön a folyékony hányadék a hasamból. 
Justin fölém hajolva, a hajamat hátrafogva, aggódva méreget.
-El kell vigyelek orvoshoz. - szögezi le, mikor befejezem a rókázást. 
-Nem! - kezdek ellenkezni azonnal. Nagyot nyelek, a szám íze rémes.- Csak engedj, fogat kell mosnom. - tolom félre.
Utánam lépked.
-Maradj itt!- mosolyodom el kedvesen, s a fotelre mutatok, ahol megy még a sorozata. Aggódva, a tévé és én köztem kapkodja a fejét, végül leül.

Gyors gargalizálással, kiöblítem a számat.A neszeszeremben turkálva, olyan létfontosságú dolog után kutatok, amire szükségem van. 
Hosszas keresgélés után, meg is találom a Daedalon-t.
Kettőt pattintok ki a csomagolásból, s a számba dobom őket. A csap fölé hajolok, s tetemes méretű víz mennyiséget folyatok a számba. Nagyokat nyelek, s a tabletták lecsusszannak a nyelőcsövemen.
Elkezdek visszapakolni a kis,piros táskába. Azonban, mielőtt becipzároztam volna, megakad a szemem egy rózsaszín zacskón. Megfeledkezem mindenről, csak azt bámulom.
Számolni kezdek. Egyszer, aztán még egyszer.
Három hete voltunk együtt, mielőtt Ariana közbe jött volna. Próbálom visszaidézni, de sokkol a felismerés. Aznap nem volt elég esemény utáni gyógyszerem, Justin azt mondta, úgysem lesz semmit, nyugodjak meg. 
Szaggatottan veszem a levegőt.  Na jó, igazából, próbálok levegőt venni.
A kopogásra összerezzenek.
-Megint? - néz végig rajtam, ahogy a neszeszerem előtt térdelek,  merev tekintettel bámulva a betétes dobozt.
-Három hete voltunk utoljára együtt...mikor ... Ariana? - kérdezem fojtott hangon. Leguggol mellém, látja, hogy valami nem stimmel velem.
-Három és fél hete. - bólogat, látom rajta, hogy kattog az agya, próbál megérteni.
-Uramisten! - rogyok az ölébe, ő meg velem együtt hátraesik a hideg, márványpadlóra.
-Deb, mi a baj? - helyezi a kezét a homlokomra, amin csillog az izzadtság.
-Jesszuskám, jesszuskám!Az álmok,annyit bőgök, a sok kaja.. meg a piálásom.Ajjaj! Nem ételmérgezésem van. -sorolom fel az elmúlt héten történt különös ügyeimet, s ledöbbenek a mondanivalójukon.
-Még mindig nem értem. - vallja be a száját rágcsálva.
A hasamhoz kapom a kezemet, megsimítom. Lehajtott fejjel, mosolyogva kezdek suttogni.:
-Justin. Azt hiszem, hogy terhes vagyok.

-Szép estét! - köszönök el vidáman, a pult mögött álló, eszelősen vigyorgó idős asszonytól. Justin meg én is annyira izgatottak lettünk, hogy úgy, ahogy voltunk -persze nem fürdőruhában-, de elrohantunk az ügyeletes patikába.
Vasárnap, New Jersey-ben ez az egyetlen gyógyszertár, ami nyitva van és a közelben is van.
A vörös keresztet ábrázoló zacskót  próbálom minél jobban a pólóm alá rejteni, mert egy fekete furgon parkol a bolt előtt. A fényképezőgépek kattogását, egészen a kocsinkig el lehet hallani, ami körbelül hat méterre áll tőle.
Hat perccel később -lerázva a paparazzikat,akik este fél tízkor is fantasztikusan végezték a munkájukat. Pff.-, a mosdóban állva, a csap szélére kipakolom a 10 dollár 99 centes terhestesztet.
A használati utasítást előhalászom, aztán hangosan kezdem olvasni.
-Az esetek kilencvenkilenc százalékában pontos. - olvasom fel a sorokat, aztán a jobb kezemmel megemelem a pohárkát, amibe az utasítás szerint bele kell pisilnem.
A műanyag pohárkát magam alá tolva, szót fogadok az utasításnak.
A következő lépés az , hogy a tesztcsíkot bele kell lógatni a pisibe, ezek után meg át kell tenni egy másik folyadékba, amit a csomaghoz adtak.
-Ha kék lesz, terhes vagy Nyuszi. - ugrál egyik lábáról a másikra izgatottan Justin. A nyugtalansága rám is rám ragad.
Mérni kezdjük az első öt percet, amíg a csík a pisiben van. Aztán türelmetlenségemben megfogom a fecnit, s a másik áttetsző folyadékba lógatom.
-Nem bírok innen elmenni. - rázom meg a fejemet, miután Justin a kezemért nyúl, hogy kimenjünk a nappaliba.
-Igazából én sem. - vallja be kuncogva, de én csak a vékony csíkot vizslatom  mereven, várva, hogy milyen színre vált.
Ingerültségemben mégis elfordulok, mikor látom, hogy kezd felvenni valami színt.
-Milyen színű? - motyogom a kezeimet tördelve, s próbálom megnyugtatni a hasamat, ami egyre jobban görcsöl.
Hallom, amint Justin egyel távolabb lép tőlem, s lötyögő hangot hallatva, kiveszi a papírt. 
Türelmetlenül megfordulok. A tesztcsík mindent kizáróan kék volt. Gyönyörű tengerkék. Semmivel sem összetéveszthető árnyalatú kék.
-Jesszuskám.- döbbenek le, de Justin abban a pillanatban felemel, s megpörget a karjába zárva. 
-Gratulálok! - ordibál önkívületi állapotban. Valami rémes, keringőbe kezdünk, ami fel van gyorsítva. A halovány fürdőszobai fényben, két rettenetesen boldog , táncikáló, nevető  fiatalt láthatnak, akik elmennek a ház előtt.

Csakhogy a sötét árnyak mindenhol ott vannak.Az emberek hisznek abban, hogyha lehunyják a szemüket, nem látják a rosszat. Reménykedünk abban, hogyha felnyitjuk, már nem is léteznek. Csak jót látunk. 
De akármilyen rossz helyzetben vagyunk, a legrosszabb, amit tehetünk az, hogy semmit nem teszünk.
A jóknak félni soha nem lehet, mert a gonoszság, ha él, ha nem.. megtalálja a gyenge pontunkat. A védőburoknak sziklaszilárdnak kell lennie, hogy a gonoszság ne férkőzhessen hozzánk. A gonosz emberek mindig újabb és újabb fortélyokat eszelnek ki, hogy a végén ők nyerjenek.A gonosz soha nem lelhet békét, győzelmet arathat, de békét soha nem lel. 
Mindnyájunkban ott rejtőzik a jó és a rossz. Csakis rajtunk áll, hogy melyik énünket vesszük elő egy bizonyos pillanatban.
A csengetésre felkapjuk a fejünket, s abbahagyjuk a táncikálást...

35.rész! ("nemgyerek")

Az év minden napján úgy nézz a tükörbe, hogy az arc, aki visszanéz rád, egy napon azzá fog válni, amivé kell. Soha nem adhatja fel, nem futamodhat meg, harcol, és sohasem hátrál meg, bármi is jöjjön vele szembe. Lehet, hogy fájni fog, a világod is összetörhet, talán össze is fog  addig, amíg fel nem építed az igazit, azt, ami igazán a tiéd, amit neked szántak ott fenn.

Én magam is a hibáimból fejlődök. A mondás igaz: fájdalom nélkül nincs fejlődés. Maradéktalanul rólam szól az előző mondat.

Az idő elvben mindent megváltoztat. A gyakorlatiságot kell nézni az életben. Mert ez nem igaz.A tetteink változtatnak meg minket, azok hozzák a fejlődést, az előrehaladást az életünkben. Ha nem teszel semmit, nem változik semmi.

Az életünkben vannak olyan sebek, amelyeket semmi be nem gyógyíthat.Bizalom ,szerelem. Ezek csak szavak. Egy érzést nem lehet visszahozni egy emberbe, aztán belezárni. 

Az idő soha nem vár ránk. Az csak telik. Az ember meg alkalmazkodik hozzá, már ha tud. Én tudtam. Túlléptem a hibáimon, azon, hogy ki bántott. Túl rövid ahhoz, ez a pár tucat év, hogy elvesztegessem,saját magamat sajnáltatva.  

Új Deb, új mottó: Aki harcol veszíthet, aki viszont nem, már vesztett is! 

Hunyorogva nyitom ki a szememet. Homályosan látok. Az ágyam végében egy ismerős alak üldögél, engem mustrál.Körvonalai egyre jobban kirajzolódnak..

 Nem gondolkozom egy percre sem.. Azonnal felülök az ágyban - kicsit megszédülök ugyan- , s magamhoz szorítom a mogyoróbarna szemű fiút. Vállgödrébe fúrom a fejemet, közben a hajába túrok. Illata boldogsággal árasztja el egész testemet. Nyugodt szívem, feldübörög. Remegés fut végig a hátamon,  az egész gerincemen. Bátortalanul fonja körém a karjait. Nem mond semmit, csak ölel. Van, hogy szavak nélkül is értjük egymást.. ha szavakkal sem..Ott kezdődik a probléma!

-Elengedsz? - röhög fel, s próbál eltolni magától. Azonban rendíthetetlenül kapaszkodom belé. 

-Elengedhetlek. - hördülök fel a szememet forgatva, s lefejtem derekamról a karját. Vigyorogva néz rám, a szemei csillognak.

Pár pillanatig csendben ülünk egymást mellett. Nem nézek rá, ő sem rám.  Ennek ellenére a következő momentumban Justin rám veti magát. A kanapén eldőlve, kitapintom kockás hasát, izmos karját, amit csípőm köré fon. Incselkedve nézek rá. Nem tudja hová tenni a viselkedésemet - oké, magam sem - , de felajzottan  ráncolja a szemöldökét. Belepuszil a nyakamba, amitől rögtön felvihogok.

- A kanapémon nincs dugás! - csattan fel mögöttünk egy hang. Ki másé? Természetesen Ashley és Ryan állnak az ajtóban, szintén összefonódva.  Justin az ajkát nyaldosva leszáll rólam, hitetlenül mered a "játéka" elrontójára. Vagyis a szerelmespárra a bejáratnál.

- Megoldom a földön is, ha úgy tetszik. - morogja ellenségesen Justin, mire az arcán az én kezem csattan. Hopp! Meglepődöttségétől, azonnal az arcához kap. A turbékoló gerlepár mögöttünk, sikítva nevetni kezd. Justin értetlenül fogja az arcát.

-Ez mégis miért kaptam? 

-Tudtad, hogy a szarkazmus és a nyílt tuskóság között milyen kicsi a határ? Az hiszem átlépted. - jelentem ki vicsorogva. Nem tudom mi váltotta ki belőlem, de a következő pillanatban választ is kaptam a kérdésemre.

- Te meg tudtad, hogy az agresszió és Deborah között milyen aprócska a korlát? - csapja csípőre a kezét, s epés vigyor ül a száján. Tátott szájjal meredek rá.

-Ashley! Küldd el innen! - kiáltok rá a barátnőmre, aki épp a barátja szájában kutatott. Persze, nem fogorvosi beavatkozást végzett...

-El is küldhetne, de nem akarok elmenni. - húz magához Justin egy gyors mozdulattal. Lesütöm a szememet, próbálom elrejteni a szégyenkezésemet. - Akarlak. - súgja a fülembe, nekem meg az összes létező szőrszál feláll a karomon. 

- Van erre egy szebb kifejezés is. - mosolyodom el gúnyosan, karba font kézzel várom a varázsszót. 

-Kívánlak. - vonta fel a szemét, amolyan "Mit szólsz, ez jobb"?  stílusban, mire  felröhögök. Lassan hajolni kezd hozzám. Verdeső szívemmel próbálok a szájára gondolni. Azokra az édes ajkakra. 

Ám az emlékezetem cserben hagy. Nem ugrik be semmi kép vagy emlék, arról, ahogy csókol.

Gyengéden közelebb húz magához, én meg a karjába fészkelem magamat. Lehajol , ajkai óvatosan súrolják enyémet. Nem bírom ki, közelebb húzom magamhoz. Falni kezdjük egymást. Az érzésre új szó kell. Gyöngéd puszikkal árasztja el csupasz vállamat. 

Rá kell jönnöm.... Bennem a remény élt mindeddig. A szememben a tűz, amelyben a bizakodás lángjai csapkodtak ide-oda, elolthatatlan. 

-Ne kertelj! Meséld el, hogy volt... - kérem úgy harmadjára egy perc leforgása alatt. Az ágyamon kuporog. Szemeit szégyenkezve lesüti. Leülök mellé, s megigazítom az ágyamra fektetett rózsaszín lepedőt. 

-Biztos? - néz fel rám egy pillanatra, én meg mosolyogva bólogatok. Úgy is tudom az egészet. Kívánt egy lányt, s elhagyott engem..

-Ariana felhívott az emeletre, miszerint sürgős megbeszélnivalója van velem. Kissé gyanúsnak találtam, de aztán még is felmentem vele. - pislog óriásiakat Juju, a falra mered. - Azt mondta Scooter megkérte, hogy egy sorozat jelenetét velem gyakorolja be, mert valószínűleg benne leszek. Beleegyeztem. Elkezdte levenni az aprócska szoknyát, ami rajta volt, mielőtt viszont megkérdeztem volna miért teszi, válaszolt. A jelenetben meg kell hágnom. - bocsánatkérően rám pillant, én meg elgondolkozom, milyen furcsán hangzik a szájából a "hág" kifejezés. Hágni a kutya szokta a társát.

- Először nem találtam furcsának. Komoly, még szövegkönyv is volt nála. - nevet fel fagyosan, azzal folytatja. - Először "műsmároltunk", csakhogy kezdett átcsapni igaziba. Próbáltam eltolni magamtól, de mint valami pióca, a számra tapadt. Megkért, hogy feküdjünk fel az ágyra, mert a forgatókönyvben ez a következő. Kibaszott hülye voltam, megtettem. Felült az ágyékomra, úgy nyomta le a nyelvét a torkomon. - idegesen tördelni kezdi a kezét. Finom, puha markommal, megérintem az ő kicserepesedett,férfias kézfejét. Azonnal abbahagyja, hangja kicsivel nyugodtabb. 

- Amikor arra kért, hogy vegyem le a boxerem, utána kurvára bűzlött  a dologgal kapcsolatban valami. - mosolyogva elképzeltem, ahogy Ariana a kék Calvin Klein alsónadrágját rángatja le róla. - Nem tettem. Akkor nyitottál be - gondolom- , mikor elkezdte rólam leszedni. Visszafordult hozzám, láttam a tekintetében valamit. Lelöktem magamról, úgy ahogy voltam lerohantam a lépcsőn, ám már te nem voltál ott. Mindenkit hazazavartam. Ashley pár perccel utánad ment el, ő sem volt már ott..- a tenyerébe temeti az arcát. Nem tudok mit mondani erre, a hajába túrva magamhoz húzom.  A dekoltázsomra helyezi a tarkóját, eldőlünk az ágyban. 

-Azért sajnálom. - jelentem ki csendesen. Felkészülve a nagy poénomra, próbálom nem elröhögni magam.

-Mit? - csókol bele a tenyerembe. 

-Hogy nem élvezted Ariana-val. - kuncogok fel bárdolatlanul. Justin hümmögve néz fel rám.

-Most ki is a tahó? - nyújtja rám a nyelvét, mire megcsókolom.

Tudom, egy őrült vagyok. Mérgesnek kéne lennem. Nem szabadna megbocsájtanom. Mikor elhagyott, rémes dolgokat tettem. Most egy idiótának tűnök, aki visszarohant hozzá. Ez külsőség.

Belülről ragyogok. Megtudtam az igazságot, aminek mindennél jobban örülök. A pillangók visszaköltöztek a gyomromba, ami annyit jelent, szerelmes vagyok. Belé.

-Szeretsz még? - pillant fel rám, mire óvatos mosolyra húzom a számat.

-Lehetek  űberkirály romantikus? - vonom fel a szemöldökömet.

-Legyél. - egyezik bele kegyesen, én meg felkacagok.

-Mióta megláttalak, ugyanúgy szeretlek. - felelem. Justin lehunyt szemmel várta, hogy elhülyéskedjem, ehelyett egy komoly, és emellett igaz dolog szaladt ki a számon. 

-Frappáns válasz. - bólogat elégedetten, én meg hozzá hajolok. Nem tudom, hogy el akartam-e hallgattatni avagy hiányzott, hogy valaki szájon csókoljon.. ? 

Egyet elértem. Miután megcsókoltam Justint, nem érdekelte  a beszéd. Csak én.

-Leszbikus idióta! - mutat rám, majd' megpukkadva a nevetéstől Ryan. Ó, ne! A videó.

-Mit nézünk emberek? - hajol le Justin a két kobak közé a kanapéhoz. Ashley egy picit elfordítja a fejét, a szempár az enyémbe mered. Azt üzeni: Minden oké? Pici mosoly jelenik meg az arcomon.

-Te lesmároltad? - kerekedik el Justin szeme, mikor véget ér a videó. Izzó szemekkel fordulok Ashley felé, aki fütyörészve nézelődik. A galád. Most aztán úszom a levesben. Remélem paradicsom vagy ú gyümölcsleves. Azt hiszem, hogy elég rég látott a gyomrom ételt.

- Nézzetek olyan videót, ahol nem voltam spicces! - horkanok fel dühösen,  a fiúk meg értetlenül méregettek. A szemük alapján tudtam, mit gondolnak: Ez, berúgva? 

-Van, ahol karaokézunk, az viccesebb. - kapja ki Ryan kezéből a telót Ashley. A mobilból először halkan szól Katy Perry Wide a Wake-je, aztán Ryan a oldalsó gombokat nyomogatva a maximum hangerőre hangosítja. Szórakozottan figyelem a készüléket.

-Asszem' piásan jobb a hangod.- jelenti ki végül Justin, mikor a felvételnek vége. Egy emberként röhögünk fel. Ezt megkaptam.

-Biztosan vissza mennyek én veled? - tépelődöm a csomagjaimat vizslatva. A legnagyobb, kék bőröndön ülök, amit Justin próbál becipzározni, miközben ilyesmi hangokat hallat, mint például : "grr" vagy "chrhhr". 

-Ne szívass! - csap rá a bőröndre boldogan, mert - nagy munka árán- , de sikerült behúznia. A szeme viszont nem mosolyog, a félelmet és feszültséget látatok benne. 

-Nem szívatlak. - motyogom halkan. Justin leejti a táskát, ami a kezében van. Kételkedve rázza a fejét.

-Szeretsz? - kérdezem olyan halkan, hogy közelebb kell hozzám hajolnia, hogy biztosan meghallja.

-Igen. - válaszolja. Az apró ráncokat elnézve a homlokán, tudom, hogy próbál olvasni a sorok között.

-Igazából? Az emberek mostanság csak úgy odavágják ezt a szót. Nem jelent már semmit. Nem mondják elég hittel, így jelentését vesztette..- hebegem zavartan. Hatalmas mosoly ül ki az arcára. Megértett.

-Akkor kezdjük azzal, hogy visszanyerem a bizalmadat. - kacsint rám, még mindig ott ül az arcán a boldogság jele. Az ajkamba harapok, várom, hogy mit talál ki. - Akarod, hogy kiálljak a világ elé, megmondjam, hogy megcsaltalak, mégis visszafogadtál és mindennél jobban szeretlek? - állt elő az első ötletével. A mondat folytán fájdalomhullám söpör végig rajtam. Lábam megremeg.

-Scooter előbb  engedné meg, hogy mostantól chippendale legyél. - nyugtázom szárazon. Justin vigyorogva körözni kezd a csípőjével. Önkéntelenül elröhögöm magam.

-Hagyjuk. Ezt nem kapják meg. - pöckölöm meg a hasát, ő meg nevetve elkapja a csuklómat, magához húzva megcsókol.

-Mi lenne a chippendale számod?. - tolom el magamtól, mire előre-hátra kezdi ringatni a derekát. 

-Idióta. - csücsörítek, akár egy kiskacsa. Ismét a mellkasára von, és falni kezd.

Úgy kutatok a szájában, mintha új terepet vizsgálnék át. Ő is így tesz. Mind a ketten változtunk. Azt hiszem a kapcsolatunk, egyel magasabb lépcsőfokon áll.

-Deeeeeeeeeeeeb! - kiált fej a termetes méretű, barna bőrű férfi. Dübörgő léptekkel megáll előttem, és.. felemel. A hátát ütögetve, próbálom jelezni, hogy most már végre lerakhatna. 

-Kenny. - ölelem át kedvesen, mikor talajt érzek a lábam alatt. Kennynek a hasa közepéig érek. Körülbelül tíz centivel vagyok kisebb Justinnál. Tulajdonképpen egy törpe vagyok. 

Ez azért érdekes, mert a szüleim égimeszelők voltak. Lehetséges, hogy elcseréltek a kórházban. Nem érdekes.

-Anyáék? - tol félre finoman Justin, így Kenny ő rá néz le nagy mackószemeivel. 

-Egyedül vagyok. Houston-ban vannak,  Jeremy-nél. - biggyeszti le a száját Kenny, amitől rögtön olyan érzésem támad, mintha egy hatalmas, óriás plüssmedve lenne, akit meg kell vigasztalni.

-Ryan Ashleynel szedi szét az ágyat, anyámék pár ezer kilóméterre, Alfred otthon. - ereszt meg Justin egy féloldalas mosolyt. Megjegyzem, iszonyatosan, lélegzetelállítóan, űberelhetetlenül fantasztikusan jól áll neki.

-Ha azt akarod, hogy menjek el, csak egy szavadba kerül. - indul ki az ajtón duzzogva Kenny. Visszatartott nevetéssel konstatáltam, hogy azon az ajtón valahogy mindenki mérgében száguldozik kifelé.

- Desszertet kérek tejszínhabbal vagy eperfagyival. - ölel át hátulról Justin, közben ágyékát fenekemnek tolja. Megperdülök a tengelyem körül.

-Utálom az epret. - ajkam egyenes vonallá keskenyedik.  

-Én meg a csokit. - vonja meg a vállát, olyan nemtörődöm stílusban, amit nem tudok hová tenni.

-A desszert én vagyok? - öltöm ki a nyelvemet, erre incselkedve heherészni kezd.

-Ki más. - kezd el turkálni a zsebében. Vidáman előhalászik egy karikát a nadrágjából. Könnyek csurognak végig az arcomon.

-Másodjára is igen lesz a válasz? - térdel le elém, én meg próbálok felfelé pislogni. 

-Nem. - vigyorodom el.

-Mi az, hogy nem? - zavarodik össze Justin.

-Örökre igen lesz. - javítom ki az iménti tévedését. A fejét rázva, ráhúzza a bal gyűrűsujjamra az ékszert. 

-Asszony! Csináljunk valami kaját. - áll talpra egyhamar, de abban a pillanatban vissza is csücsül a fenekére. Akkorát taszítok rajta, hogy seggre esik.

-Ne nevezz így! - figyelmeztetem, ezek után kihúzza alólam a lábam, ezáltal azonnal rázuhanok. Egyáltalán nem bánja. Magához von, megcsókol. Aztán felrötyög, mikor hasam görcsös hangot hallatva, jelezte, hogy ideje valamit ennem.

-Most figyelj! - kérem Justin érdeklődését egy pillanatra. Leteszi a villáját a hófehér üvegtányér mellé, ami tele van bolognai spagettivel. 

Ha a főzési folyamatot látta volna bárki, kezet csókolt volna nekünk, hogy mennyire ügyesek vagyunk.

Kimért mozdulattal egy nagy adag spagettit tekerek a villámra, aztán elfordítom, s a villa hegyes végét kicsit meghúzva, Jusitnnak hajítom  a kaját. Váratlanul éri a támadás. 

-Ez övön aluli volt. - húzza összes a szemét, így úgy néz ki, mint valami távol-keleti nép egy tagja.

-Tudom, hogy szereted, ha kajával dobálnak.- bólogatok sértetten, de belül majd' ki pukkadok a nevetéstől.

-Nem fecsérelem az időt villára. - markol fel egy adag tésztát a tányérjáról, mire menekülni próbálok. A konyha felé veszem az irányt, ő meg utánam fut. 

A fiókot kirántom, s az első kezem ügyébe eső tárgyat- egy habverőt- tartok Justin felé.

-Justin Drew Bieber! - szólítom fel, ő meg komoly arccal várja, hogy folytassam. - Eszedbe se jusson.- hadonászom ide-oda a konyhai eszközzel. Justin lassan közeledni kezd felém. 

Egy óvatlan pillanatban, elkapja a kezemet, amiben a habverő van, s a hátam mögé csavarja.

-Utállak. - fröcsögöm, de Justint nem hatja meg a váratlan őszinteségi rohamom. Vihogva a fejemre csap a paradicsomszószos, tésztás kezével. A kaja lecsúszik a homlokomra, onnan meg nagy placcsanással földet ér.

-Nagyon utállak. - küldök felé egy haragos pillantást. Kaján mosollyal az arcán felhúzza a szemöldökét. 

-Igen? 

-Aha. - helyeselek. Legszívesebben a nyakába ugranék, s addig csókolnám, amíg van levegőnk.

Két dolog is az utamba áll. Egy: tiszta paradicsomos a fejem, neki is. Kettő:nincs kettő.

-Medencézünk? - támad remek ötlete. A hajamat fújogatva- ami szabadon lóg a szemembe-, gondolkodom el.

-Nem érdemled meg. - vonom meg a vállam közönyösen. 

- Nem-e? - a lehelete csiklandozza a nyakamat, ahogy rálehel.

A gardróbomban le-föl mászkálva keresem a kedvenc fürdőruhámat. Végül megakad a szemem egy hasonló, de kivágottabb fazonon. Szélesen elvigyorodom. 

Mielőtt kimennék a medencéhez, megállok a tükör előtt. Jó ideje nem néztem bele. Ennek ellenére, tetszik, amit a tükörben látok. A csokoládébarna hajam, selymesen omlik a vállamra- kivéve felül, ahol paradicsomos- ,  gombszemem, vidáman csillog,-arcom jó ideje nem látott semmiféle sminket, még is ragyog, széppé teszi a boldogság-, ajkaim nem cserepesek, teltek, dekoltázsomat jól kiemeli a fürdőruha v alakú kivágása, derekam egy félkörre hasonlít, fenekem még mindig nincs, de egészen kidomborodik, lábaim karcsúak. Igaz, Ashleynél a trauma hatására ledobtam legalább öt-hat kilót. 

-Piszkos lesz a medenszí. - huppanok le Justin bal térdére, miközben a francia akcentust próbálom utánozni.

Calvin Klein úszónadrágját igazgatva szól:

-Béna vagy a francia ejtésmódban. 

Döbbenten nézek rá.

-Vas te faire encule!- paskolgatom meg a fejét, ő meg kuncogva áll fel. Igen, a mondandóm rímel a " Csapd be!" mondatra.

-Megkérlek rá, hogy ne lökj be! - fordulok Justin felé, mikor próbálok lassan hozzászokni a víz hűs, egyben kellemes hőfokához. Amint kiszalad a számon a mondat, Justin nagyot taszajt rajtam, én meg a víz alá merülök. Nagyokat prüsszögve jövök fel.

-Utálom a vizet, és téged is! - kiabálok rá, mire döbbenten néz rám. Nem bírom tovább, a vízre csapok- az arcomba csap- , és elnevetem magamat.

-Kérem azt a dühös tekintet! - húzza elő a zsebéből Justin az iPhone-ját, s maga elé tartva várja.., hogy beálljak.

-Rólam? - szalad fel a szemöldököm, úgy a fölöttünk csoportosuló koromsötét égig. 

-A menyasszonyom vagy. - jegyzi meg Justin, én meg a a csípőmre csapom a kezemet, s vidáman mosolygok a kamerába. Hallom, ahogy a fényképező kattog.

-Jó lett?- szűröm át a fogaim közt, még mindig vigyorogva. Justin elismerően elfüttyenti magát.

-Kikapcsolom.

-Miért? - értetlenkedek azonnal, ő meg röhögcsélve a törölközőmre teszi a készülékét.

-Mert a világ leggyönyörűbb lányát túl sokan véleményezik és lájkolják.-  támasztja homlokát az enyémnek, mire elönt a pír.

- Végre visszakaptalak. - suttogja kábán. Felpattan a szeme ezek után, s szenvedélyes csókokkal áraszt el.

-Miért ittál? - kérdezi Justin felém fordulva. Először nem értem, mire céloz, de leesik.

-Tompított, itt legbelül. - emelem a mutatóujjamat a halántékomhoz. 

-Sajnálom.- suttogta megtörten. Elmosolyodom. Nem láttam még, mióta ismerem, ennyire őszintének. 

-Nem kell.

-Nem gyűrött a takaró. - kuncog, s a sötétben csak azt látom, hogy lehúzza magáról a takarót.

-Te szeretnéd, hogy gyűrött legyen. - értettem meg azonnal, hogy mire céloz.

Most először, én is, mint aktív résztvevő, fogok részt venni a szeretkezésben.

Justin ölelő karja közül, gyorsan kicsusszanok. A gardróbban, ami először a kezem ügyébe került, az a vörös bársonyköntösöm, így vidáman öltöm fel.

Nem tudok aludni. A  elmém, hamarabb rájött valamire, mind az agyam. A  Tudatalattim. Nem tetszett, hogy Austin és Ariana... annyira egyszerre érkezett meg. Mármint nem a buliba. Az életünkbe. Justinéba, az enyémbe.

Az agyam kattog. A lépcsőn cammogok lefelé, mikor eszembe jut egy sor Ariana egyik interjújából.

" ...Bármit megteszek, amit kér..." - idézem fel az újságban leírt sorokat. 

Kinyitom a hűtőt. Zavar a fény, ezért csak kikapom belőle a tejes dobozt, azzal egy bögrébe töltök belőle. A csészét berakom a mikróba, benne  a tejjel, az üres dobozt meg a kukába hajítom.

Valami itt nincs rendjén. Tovább töröm a fejemet. 

A mikró csipog kettőt, jelezve, hogy a meleg tejem elkészült.

Bevillan Austin egyik riportja is, a Bravo újságból.

"..Mindig hallgatok rá. De azért bírom, ha lehetnek saját döntéseim." - elevenítem fel az olvasottakat.

A számhoz emelem a bögrét, nagyot kortyolok belőle. A tej keserű, mikor eljut az íze a nyelvem azon pontjáig, ahol érzékelni tudja. Kell pár pillanat, amíg rájövök, hogy nem a tej keserű, a szám íze az.

Leülök a kanapéra. Nem hagy nyugodni a dolog, ismét filózni kezdek.

-Atyaisten! - tágul ki a szemem egy pillanat alatt, mikor leesik egy név, ami minden történet során ott lóg a levegőben.

Próbálok visszagondolni -hátha nem igaz-, arra, amit ma Justin mesélt.

"Azt mondta ,Scooter megkérte, hogy egy sorozat jelenetét velem gyakorolja be.."

Elképesztő erősséggel ver hasba a felismerés.

Scooter. Scooter neve zavar bele mindenbe..

Deb:)