10.rész!

Elfojtott mosollyal üldögélek a Volvoban. Igaz, a sikítozó rajongók ütögették az ablakot, és olyan volt, mint egy akváriumban. De csak a "megőrülök érte" érzést érzem. Scooter ül elöl az anyósülésen, hátul a jobb oldalon egy biztonsági őr, középen mellettem Justin és én. A bal kezem izzik, mintha égne.
Persze nem azért, mert tűzbe dugtam, vagy hirtelen kánikula  lett . A kezemet fogja! 
Nem tehetek róla, de mosolyognom kell. Észreveszi, hogy mosolygok, megsimítja az arcomat. Eláll a lélegzetem, ahol megsimított a kezével, lángolni kezd  az arcom. Elpirulok.  Ő meg felnevet. 

Tudom, nem kéne ezt ilyen lazán vennem. De... talán Justinnak még ez.. Talán tetszik is. Bár ha tudná benn mennyire félek és mérhetetlenül boldog vagyok, biztos kicsit megijedne tőlem. Hahah.

De nem igaz, hogy Justin hétköznapinak venném! Nem. De érthető, hogy két évig.. én voltam egyedül. Most meg minden a feje tetejére állt. Itt van nekem ő, és csak ez számít! Se a múltra,se a jövőre nem akarok gondolni. Egyenlőre a jelen a fontos!

Még egy óra haza az út. A kezem továbbra is bizsereg és eláraszt Justin észveszejtő illata volt. Elálmosodom. Az ablaknak támasztom a fejemet.
Justin halkan beszélget Scooterrel, majd rám néz, én meg lehunyom a szememet. 
Hagyom, hogy elnyomjon az álom..


*Justin szemszöge*
-Elaludt? - kérdezi Scooter hátrabámulva hozzánk. 
Csak bólintok, majd odahajolok Deb-hez és megsimítom az arcát. 
Scooter felfogta, hogy már nincs kedvem beszélgetni, ezért Sean-nel (sofőr) dumál halkan. 
Egy kis időre kizárom Scooteréket.. csak a mai napra koncentrálok.
Vagyis a tegnapra is. El sem hiszem, hogy most itt alszik, a kezemet fogja, az a lány, aki tegnap azt lehet mondani, hogy - igaz nem szavakkal- de lekoptatott elég erőteljesen. 
Deb megmozdul, a vállamra hajtja a fejét. És... Motyog is valamit. A nevemet!
Hitetlenül felnevetek. Scooter is meghallja és ő is felröhög. 
Debnek -úgy is, hogy be van fújva parfümmel- megmaradt a saját természetes illata. Amit először a kórházi szobájában érezhettem.
Egy kevés vanília...és otthonérzet. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de így éreztem magamat. Otthon.

*Deb szemszöge*
Az ágyamban fekszem. Köntösben. Tehát.. Az egész csak egy álom volt? Egy nyomorult fantasztikus, csodálatos álom?!
A párnába temetem az arcomat és sírni kezdek. Ez nem történhet meg. Ma van az utolsó napom. Az nem lehet, hogy nem történt semmi. A torkom elszorul. Levegőért kapkodok. 
A szívemet szét akarja szakítani egy ismeretlen érzés. Rosszabb a fizikai fájdalomnál. Rosszabb minden eddiginél.. majdnem minden eddiginél. Ugyanezt éreztem, mikor megtudtam, hogy odalett a családom. Deja vu érzésem lesz. 
Elképzelem az arcomat, ahogy megint torz, semmitmondó maszkká torzul.
Már fulladozom, csuklom a zokogástól.

Váratlanul egy erős kéz ragad meg. Justin.
-Miért sírsz, mi a baj? - ölel magához, mire még jobban rázendítek. Megmarkolom a pólóját. A sós könnyeim szétáztatják a méregdrága pólóját.
Nem szólal meg, csak a mellkasára von és megvárja míg elhalkul a nyöszörgésem.
Pár perccel később teljes csend lesz a szobában.
-Most már elmondod, hogy miért sírtál? - kérdezi, és próbálja elkapni a tekintetemet. 
Még mindig nem hiszem el, hogy az álmom a valóság volt. 
-Én.. én. - szipogok. -Te tényleg szeretsz? -végül kibököm, ami a szívemet nyomja. Csak nem a megfelelő módon, de már nem tudok mit tenni.
Justin elmosolyodik.
-Igen. - mondja, majd egy puszit nyom az arcomra. Teljesen elpirulok.Érzem az ajkait a bőrömön. Felmelegítenek, biztonságot adnak.

Komolyan azt gondoltam, hogy az egészet álmodtam? Mikor ilyesmiket álmodtam, anya mindig azt mondta, hogy nekem nincsen ekkora képzelőerőm. Hogy is lenne? 
Utána Justin eldől az ágyamban, majd a karjába vesz, a mellkasán pihentetem a fejemet. Hallom a szívének dobolását. Szerencsére ő nem hallja az enyémet, mert néha kimarad egy-egy, néha meg úgy ver, mint a kolibri szárnya.
Csak fekszünk ott némán, de érzem őt. Ott van velem. 

Aztán eszembe jut,ami miatt aggódtam. Letelt  az egy hét. Felkönyökölök az ágyra, Justin meg érdeklődve néz rám.
-Ezután mi lesz? -kérdezem, ő meg értetlenül néz rám.
-Most nem tudlak követni.- vallja be. 
-Letelt az egy hét..-mondom lesütött szemmel. Azt mondta szeret, de visszamegyek a kórházba.... Mi lesz velem? 
-Holnap megyünk a kórházba interjúkat adni.- sóhajt fel gondterhelten, mint aki tudja, hogy nem erre céloztam. - És te? - kérdezi olyan halkan, hogy alig hallom. 
-Én? - kérdezem furán. Nem értem, hogy mire céloz. 
Megböki az oldalamat, mire felnevetek:
-Te szeretsz? 
A nagy nevetésben... És a meghökkenésben.. Egyszerűen leesek az ágyról.
-Jesszusom. Jól vagy? - kérdezi Justin nevetve, majd feláll az ágyról segíteni.
-Nem. Menny innen! Irtó ciki vagyok. -nyomom a fejemet a szőnyegnek és nem szándékozok addig felállni, amíg Justin el nem megy.
-Na, gyere már! - guggol le elém, mire eltakarom az arcomat. 
-Totál ciki vagyok..-motyogom, tulajdonképpen magamnak.
-Szóval ennyire megszédültél a kérdésemtől. - csipkelődött halál édesen, amitől totál vörös lett a fejem.
Megadtam inkább magamat:
-Jó... na, felállok! - támaszkodtam a karomra. Amit Justin abban a pillanatban ki is húzott alólam, én meg elvesztve az egyensúlyomat az ölébe dőltem.
Felnevetünk.
-Szóval? - kérdezi, miközben én az ölében fekve hátrahajtom a fejemet, fejjel lefelé látva őt.
-Igen. - suttogom. És ami eszembe jut, rögtön ki is mondom.- Emlékszel, amikor első nap bejöttél hozzám és én elhúzódtam?- kérdezem behúzott nyakkal, mert szégyenlem amiatt magam, meg még soook más dolog miatt is.
-Persze. - vonja meg a vállát közömbösen, de tudom, hogy nagyon rosszul esett neki. Megpróbálom megvigasztalni:
-Többet nem fogok!- mondom a szemébe, még mindig fejjel lefelé látom, a vonásai teljesen ellágyulnak. Aztán lassan felém hajol. A szívem egy másodperc alatt vagy négyszer annyit ver, mint kellene. A fejem teljesen piros lesz. 
Már csak pár centire van az ajka az enyémtől. Mire én hajolok oda. 
Az ajkunk összeér. Az övé nagyon puha és finom. Elmondhatatlanul boldog vagyok!