39.réész! ("nemgyerek")

*Justin szemszöge*
Mikor egy ember világa darabokra törik egy csalódás után, nem hagyja abba.. újra kezdi, ismét felépíti, odáig, hogy ne tudjon szétesni.Amíg ezt sikerült kiépíteni, nagyon hosszú idő. Új falakat építeni, kifesteni, berendezni... természetesen képletesen értve. Emellett, ott  van az is, amit nem átvitt értelemben gondolunk. Sokszor el fogunk bukni, kudarcot vallunk, megoldásokat kell találnunk... meg kell küzdenünk a saját elménkkel.Ezt hívják a kitartásnak.Az életben két választásunk van, ha az létezés nehézségei miatt a padlón kötünk ki.Lent maradunk, és sínylődünk vagy felállunk, s emelet fővel tovább megyünk.Valószínűleg néhányszor   csődöt mondunk az életben, s fel kell kászálódnunk arról a parkettáról. Meg is fogjuk tenni, mert erősek vagyunk.
Hajlamosak vagyunk rá, hogy keressük a kihívásokat. Az élet egy kihívás.. bele sem kell gondolni, milyen lenne egy átlagos nap, bármiféle esemény,történés nélkül. Nem lenne a gyerekeinknek kiről mesélni, hogy a nagyapjuk mit tett az életében. Ült egy hintaszékben , majd megtalálták a csontvázát. Nem lenne túl ütős történet. Ám, mi van ha azt mesélhetjük el nekik, hogy az ősük egy Világot változtatott meg, felfedezte a rák ellen az ellenszert?Ha nem tettél semmi olyat, amiről az egész világ tudna, már ettől a történettől is hős leszel a gyermeked szemében.
Az egész élet egy versenypálya, tele akadályokkal. Viszont, ha már egyet átugrottál... a többi gyermekjáték lesz!

-Most hívjam a rendőrséget? - fröcsögöm, s a telefonom után nyúlok a zsebembe. Egy apró kezet pillantok meg a jobb kézfejemen. Szikrázó szemmel nézek a barnított bőrre. 
-Vedd le rólam a kezedet! - sziszegem a fogaim közt. Mögöttünk két fekete furgon áll, mindkettőben a  vakuk ezerrel villognak. Azt is biztosra veszem, hogy Deb az ablakból figyel.
-Üss el! - húzza szét magán a felsőjét, mind a két kezével. Pozitívum, hogy levette rólam a kezét, negatívum, hogy benne leszek, mint a legrosszabb vőlegény, minden címlapon az újságokban..
Ariana-n nincs melltartó. Félmeztelenül áll előttem. Megsajnálom. Ő egy nálam jóval betegebb ember, akinek sürgős kezelésre van szüksége.
Fekete kabátja a földön hever. Pár másodpercig rezzenéstelen arccal mustrálom, ő meg kimerülten a földre rogy. Sírni kezd.
Egy méterre tőle leguggolok, azonban mégis közelebb ugrálok hozzá. Valamit motyog.
-Ő tette ezt velem..- folynak le a könnyei, csupasz mellkasára. Egy paparazzi az autóm közelébe pofátlankodik. 
-Ki?- ejtem ki ezt a két betűt úgy, mintha már tudnám a válaszát. Tudtam is. A fotós már mellettünk állt. Nem tűnt tisztességtelen krapeknek.
Ariana felsőjét felveszem a homokból, ezek után leporolom. A hátára terítve, felsegítem, s hagyom, hogy a nyakam köré fonja a kezét. Remegve kapaszkodik belém.
A kocsi mellett álló harmadik x-ét nem betöltött srác felé fordulok. Kattint kettőt.., de lát valamit a szememben.
-Egyedül vagy? - kérdezem feszülten.A pasas nemet int, majd a jobb kocsi felé mutat, ami fél méterrel az övé előtt áll.
-Én nem tudom elvinni őt. Azt sem tudom, hogy jött ide.-hadarom idegesen. A pasi megvonja a vállát, aztán elgondolkozik. A mutató -és a hüvelykujját összedörzsölve, mutatja, hogy a pénz bármit megold. Bólintok, aztán meg beemelem a félájult Ariana-t a furgon anyósülésébe. Le kell a karját tépnem a nyakamról.
-Adok maguknak pénzt, ha ide adja a fényképezőjét. Meg az övét! - nyújtom ki a karomat, a készülékért , aztán meg a másik autós felé biccentek, aki most száll ki a kocsiból. 
-Ezer dollár.- jelenti ki úgy, hogy semmi alkut nem is merek feltételezni. Nekem ez semmi, nyert ügyem van.
A hapsi elkéri a másiktól a hiperszuper gépet, aztán a kezembe nyomja.
A pénztárcámban turkálva, találok három 200$-ost, meg pár papírpénzt.
Új, jó barátaim, megbabonázva veszik el tőlem. Mielőtt beülne a kocsiba, hozzám fordul, az első pasas. A másik már úton van a kemény 500$-jával Las Vegas felé..Pff. 
-Mit mondjak, kit hívjanak fel?- A másodperc töredékéig gondolkodom a válaszomon.
-Scooter Braun-t. - válaszolom, majd visszavágódom a kocsiba, s beállok a nagy garázsba.

Lehajtom a napellenzőt, amely közepén egy kis, kör alakú tükör van. Le-fel rángatom a szemöldökömet, a szörnyű nap után nem is tűnök megviseltnek. Jól nézel ki haver!
 A  kék, háromnegyedes ujjú felsőt, fekete snowboard dzsekit, kék ülepest és fekete Supra-cipőt viselek. A szokásos. Fizikailag nem tűnök kimerültnek, viszont lelkileg totálisan. Felkapom a mellettem, gondosan becsomagolt hófehér rózsákat, hogy meglepjem vele a legkülönlegesebb lányt a Földön.
A kulcsot elfordítom a zárban, s mikor benyitok, a nappaliban halkan megy a TV.Kenny nagyokat horkant a fotelben, mellette Deb fekszik,magzat pózban, állig felhúzott rongyos takaróval. Elmosolyodom a látványukon. Már csak a pattogó tűz kellene, s meglenne a  teljes családi idill.
Fél kézzel lehúzom magamról a dzsekit, s felakasztom a kampóra. Mindezek után lekuporodom a dohányzóasztal és a heverő közé. A rózsát az asztalra fektetem. 
Megcirógatom Deb arcát, aki bágyadtan elmosolyodik. Sugárzó mosolya van, gyönyörű.
-Nagyon röstellem.- kezdek bele a bocsánatkérésbe, de az orra ide-oda kezd járni. A menyasszonyom átváltott kereső kutyába. Kinyitja a szemét. Legszívesebben felpattannék, s két liter pacsulit magamra öntenék, csakhogy már mindegy.
A szempár bosszúsan méreget.
-Büdös vagy. - néz rám úgy, mint aki embert ölt. Kezemet az övére kulcsolom, de elhúzza.
-Ideges voltam. - vonom meg a vállamat, olyan "mégis, most ez akkora baj?" stílusban.De tudom a választ.
-Aha,oké. - fordul el előlem, a kanapé másik irányába.Nagyot sóhajtok. Ebben benne van minden, amit érzek. Tele vagyok problémákkal, de neki az a baja, hogy szívtam. Felküzdöm magam az aprócska résből, s beállok Deb mögé, a kanapé karfáján áthajolva, lenézek rá. Megnyugszik, és a karfára dönti a fejét. Felnéz rám, pajkos tekintetével.
-Akkor is büdös vagy. - nevet rám. Ő az egyetlen ember, akit ismerek, hogy tud úgy másokat cikizni, hogy az mégis halálosan édes közben. Nem bírok magammal, lejjebb hajolok, s az ajkát apró puszikkal árasztom el. Felnyúl a nyakamhoz, engem meg kiráz a hideg. A zsebemben, rohadt hangosan zenélni kezd a telóm.
-Később folytatjuk. - ígérem neki, de még mindig fölötte állok, s puszit nyomok az arcára.
-Itt? Ebben a pózban? - szólal meg mögöttünk Kenny, - akiről igazán úgy gondoltuk-, hogy alszik. Sokszor elgondolkozom azon, hogy nekem miért nincs olyan stukkerem, mint a szuperhősöknek.. ami, esetleg megfagyasztja az embereket vagy sokkolja. Mindegy, ezek álmok.
-Kuss! - egyenesedem ki Debtől elhajolva, aki fáradtan fordul be, a kanapé belső részébe. Kenny vigyorogva pacsit követel, amire nincs időm.. mert Scooter hív. Az ujjam elidőzik a "Fogadás" feliraton, végül mégis a "Zárolás" gombot nyomom meg.
-Ki volt? - kíváncsiskodik Kenny, akinek, igazándiból semmi köze semmihez sem, de mindig beleokoskodik. Mondtam már, hogy imádom őt? 
Felvont szemöldökkel nézek rá, s mikor nem válaszolok rögtön, Deb is visszafordul...ha ide-oda fog forogni, egy idő után elszédül, és leesik a rekamiéról.
-Egy ember.- válaszolom diplomatikusan.
-Milyen ember?- kérdezi most már Deb.
-Aki, engem keresett. 
-Ki keresett téged? - zsörtölődik Deb, aztán felül a heverőn. Úgy látom, kezdem őket idegesíteni. Ismertek, nem tudok nemet mondani egy kis csínytevésre.
-Aki engem hívott.- csettintek egyet, s egyre jobban élvezem, hogy mennyire mérgesek.
-De ki hívott téged? - vág hozzám Kenny egy flakont, amit röptében elkapok, s egy "Ne viccelj haver!" stílusban, a fejéhez vágok.
-Akinek megvan a számom. - vakargatom az államat, s Debbel farkasszemet nézek. 
-Büdikém! Ki volt az? - vonja fel a fél szemöldökét, s itt már menekülni kell. Bosszút tervez.
-Büdikém! Ez hatalmas...- gurul le a fotelből egykönnyen Kenny, s a márványpadlón elhasalva, fogja a ... mindenét a röhögéstől.
Debbel nem bírjuk tovább. Egyszerre robban  ki belőlünk a nevetés.

-Lehet,hogy a Faith... nem a legmegfelelőbb név a lányomnak. Az államat vakargatva leülök a heverőre, aztán átkarolom. Állát a vállamon pihenteti meg, ugyanígy teszek én is.
-Mi lenne, ha Juliet Faith Bieber lenne a kislányunk neve? - válaszolom kérdő hangsúllyal a mondatom végén. Meg sem kellett volna tudakolnom, tudtam a választ. Imádja.
-Olyan gyönyörű lesz. Érzem.- suttogja, majd belefúrja a vállamba arcát. 
Fel sem merült az, hogy elveteti a gyereket, főképp nem az abortusz. Az egész az én hibám, de ha már elcsesztük, akkor nem fogunk megölni egy már létező lelket. Elképzelem, ahogy Deb pocakjában elmosolyodik a kicsiny magzat, engem is  vigyorgásra késztet ez a képzelgés.

-Justin? - fordul felém - végre-valahára-, Deb. Tudtam,tudtam,hogy valami nyomasztja. Végig meg sem szólalt, nem akart szexelni sem. Féloldalas mosoly ült ki az arcomra.
-Hm?- fordulok én is felé, s az apró tenyerén kezdek körözni a mutatóujjammal. A keze megfeszül az érintésem folyamán. Bocsánatkérően pillant rám.
-Csak kicsit aggódom. Utánanéztem..,azt írják,hogy a Boldogok - Boldogoknak hívta, azon emberek csoportját, akik várandósok voltak. Egy csodának fogta föl. - A Boldog a 12. hét során okádnak legtöbbször. - furán hangzott a szájából a szó, de mégis, tudtam mire gondol.
-Biztos nem lesz semmi baj. Hallottam már arról, hogy nem minden Boldog megy át ezen az öntisztításon. - mondom némi éllel az utolsó szót. 
-Justin?- kérdezi ismét, némi hallgatás után.
-Én át akarok menni ezen. Érezni akarom. - suttogja, s közben csokoládébarna hajában kalandozik a kezem. Megfeszülök.
-Ha megeszed a romlott pepperonit, attól is kidobod a taccsot.- magyaráztam, jól átgondolva a dolgokat. Elnevette magát, én meg keserű szájízzel hagytam, hogy mellkasomra helyezze rózsaillatú kobakját.

Nem bírok aludni, basszus!A szemem felpattan. Deb, mellettem az igazak álmát alussza, közben Faith-ről magyaráz. Óvatosan felülök, utána megkapaszkodom az éjjeliszekrényemben - jó, nem vagyok egy éjjellátó-, s felhúzom magamat. Megpróbálom kitapogatni a telefonomat, mire meglökök valamit, amaz meg nagy puffanással a földre esik. Igen, az volt a telóm.
Parázva, Debre kapom a fejemet, aki meg sem rezzent a nagy ricsajra.
Felszedem a parkettáról, s a gyenge fényben, amelyet a készülék nyújt, lebénázom a fokokon.
Leülök a krémszínű kanapéra, ami két lehetőség  közül valamelyiken átesett. 1. vagy színváltós, 2. anyám vett egy mégújabbat. Elég valószínű, hogy az utóbbi.
A "Névjegyek" közt egy darabig kutatnom kell, míg megtalálom a számot, s a nevet. Már ötödjére hallom a készülékből a jellegzetes "bii,bii" hangot, mikor felveszi.
-Helo.- köszönök, mert nem szól bele senki. Még mindig hallgat.
-Miért hívsz? - kérdi végül, némi hezitálással a hangjában.
-Gondoltam barchobázhatnánk. -válaszolom gúnyosan. A vonal másik végén egy "pff" hangot hallat. Beszólnék neki, hogy nem egy vonat, ne püfögjön...,de a telefonálásom ürügye megállít.
-Félek. Ő is fél.- krákogom a telóba, aztán felrakom a dohányzóasztalra a lábaimat. Elgondolkozom rajta, hogy a köhögés a füvezésem mellékhatása.
-Miért fél? 
-Aggódik, mert Boldogként nem taccsolt a 12.héten. - vázoltam fel, hogy Deb pontosan mitől tart.
-A te műved.Élj vele!Az a része nem érdekel, hogy hogy csináltad, mert belőled van. Deb érdekel. - mondja indiszkréten. Elhallgatok.
-Akkor, a bulin láttad először, nem? - faggatom tárgyilagos hangon. Felnevet.Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Ti is belekavarodtatok ebbe a mondatba? 
-Nem, még a szülinapján. Elvarázsolt. Egy babarózsaszín kagylóba zárt gyöngy ő.- mesél NEKEM, arról, hogy milyen a menyasszonyom. Én is felröhögök.
-Az orvos azt mondta, 40% rá az esély.- terelem vissza a szót az okra, hogy miért hívtam.Mrs.Wilkinson ennyi esélyt adott.
-A négyest le kéne onnan szedni, és akkor nem kellene aggódni.
-Igazad van, igazad van. Nem figyeltünk rá, most miattunk került veszélybe. - rángatom a fejemet. Austin nem mond semmit.
-Kerül. - aztán lerakja.

*másnap*
A nap a szemembe tűz. Hunyorogva nyitom ki, aztán szembe találom magam, Deb hatalmas, csokibarna szemeivel.Elkapom a derekát, s magamra rántom. Sikítva- nevetve-, ellenkezik. Végül az ágyékomon ülve...,egyszerűen elvigyorodik. 
-Szeretlek.-hajol le hozzám, s mivel nem egy guminő -szerencsére-, felemelem a fejemet, s hagyom, hogy a hajamba túrva megcsókoljon. Kezem, automatikusan a fenekére kalandozik.
-Büdikém!-  figyelmeztet, az ezek szerint legújabb becenevemen. A derekára kapja a kezét, én meg elkapom a karomat, s combját kezdem simogatni.
-Justin. Nem.- le akar szállni rólam, de túl erősen markolom meg a combját. Megrándul a lába. Fájdalmat okoztam neki. Leemelem magamról, s megbánóan nézek rá.
-Ez fájt.- sziszegi, tudom, hogy erősnek akar látszani, de egy tétova könnycsepp húzódik meg a bal szeme sarkában.
-Sajnálom. - simítom meg az arcát. -Igazán. Nem akartam. Soha. 
-Soha ne mondd, hogy soha!- tátogja incselkedve, én meg nem bírom ki, hogy ne húzzam magamhoz. 

-Wááááááá. Elfogunk késni. - rohangál ide-oda Deb, a nappali és a konyha közt. A nappali heverőjén elnyúlva fekszem, közben a Belieberek üzenetire válaszolgatok.
-Baby?Ez így jó? - áll meg előttem Deb, mivel háton fekszem, s a fejemet a karfán nyugtatom, fejjel lefelé látom őt. Haja a szemébe hull, piros-kék kockás inget visel,-ami mellesleg az enyém-, koptatott, szűk szárú farmert,fekete balerinacipőt,s a kezében a kék kabátja.
-Gyönyörű vagy.- suttogom kábultan. Így is gondolom. Ahogy Austin mondta, ő egy gyöngy. Amiért lemennek a legveszélyesebb helyekre is a halászok, búvárok, csakhogy megszerezzék. Én pedig megtaláltam őt, aki a legfontosabb, és soha nem fogom hagyni, hogy szem elől veszíthessem. 
Én is hasonló szerelésben lépek ki az ajtón. Felzselézett haj, kék férfipóló, fekete ülepesgatya, kék Supra-cipő. Úgy látszik, mi vagyunk a kékek. A kék-fekete snowboard dzsekimet a vállamra vetve, megyek.
A fekete Cadillac a ház előtt parkol. Kenny, mindkét hüvelykujját feltartva mosolyog, sok sikert kívánva. Csak biccentek neki.
Fél tizenegyre kell a Morristown Medical Centerbe, amely egy hatalmas kórházat,klinikát foglal magába.
-Deborah Greengras-t várjuk a hetes szobába!-  mondja egysíkúan a hangosbemondóba egy női hang. 
Debbel jó ideje nem foglalkoztunk a médiával..ezért meg sem rezzen, mikor egy hapsi az arcába vakuzik, s közben ordítoznak.
-Biebertől van a gyerek? Milyen nemű lesz? Mi lesz a neve? Válaszoljon nekünk, Deborah!- süvítik, az egyre több és több kérdést. Deb elér a hetes ajtóhoz.

Bent, egy francia akcentusú, harmincas éveiben járó, barna bőrű hölgy fogad minket. Bevezet bennünket egy apró helységbe.
Felülteti Deb-et egy kórházi ágyra, amelyre a klinika logóját nyomtatták.
Kék zselét nyom Deb hasára, aztán egy hokikorongra emlékeztető műszert mozgat a hasán. Deb mutogatott, hogy adjam oda a szülésznőnek a CD-t.
A nő semmitmondó arckifejezéssel elveszi, aztán lerakja maga mellé.
Várjuk, hogy valamit hallani lehessen a bosszantó sercegésen kívül, de a hangszóró süket marad. A képen meg semmit nem lehet látni, a pixeles, életlen foltokon kívül. 
-Próbáljuk meg hüvelyi ultrahanggal. Ott, talán jobban látni.
Átkísér minket egy másik, jóval nagyobb szobába, s megkéri Debet, hogy vegye le az alsóneműjét. Berakja a CD-t a Blu-Ray-be, aztán egy latexszel behúzott műszert nyom fel a hüvelyébe, amely egy vizsgálófejből és egy hosszú, fehér csőből áll.
Deb szeme a monitoron ide-oda cikázik. A tüdőm akkorára kicsinyül, mint egy kupak, levegőt sem merek venni, csak figyelek.
Beljebb tolja Debben a műszert, aztán ráközelít, arra a valamire, ami egy kis zsáknak tűnik. Még egyszer, utána még egyszer. Ám, a kis zsák úgy néz ki,mint egy kis krumpli. Hol van a lába, az aprócska feje?
Deb meredten bámulja a monitort, s ideges  felnevet.:
-Van ott egyáltalán valami?
A tekintetem a hisztérikusan nevető Debről, Joanny-ra -mint, kiderült a neve-, téved. Arckifejezése mindent elárul. Összeszedetten Debre néz, aztán felel.
-Nem az, amit látnunk kéne a 12. héten.
Lehajtott fejjel, a csukámat bámulom. Gyáva vagyok a szemébe nézni. Végül megerőltetem magam, s felnézek. Csakhogy, Deb nem engem néz. A foltot bámulja, mintha életet tudna lehelni bele.
-Hívom Dr.Wilkinson-t. -mondja Joanny, aztán a vonalas telefon felé nyúl, amely az egyik széken pihen. Furcsa, hogy egy kórházban a telefonnak is kényelmes helyet nyújtanak. 
Felsóhajtok. Fél fenékkel mellé ülök, s a jobb kezét szorongatva a szemébe nézek. Könnyes, de nem sír. 
Dr. Wilkinson minden kétséget kizáróan megerősítette, hogy a magzat meghalt. 
-Látnunk kéne Deborah a szívverést.- közli tapintatosan. Elmondja, hogy minden nyolcadik terhesség vetéléssel végződik, meg hogy a természet így válogatja ki a gyenge láncszemeket. Csakhogy Deb nem figyel rá. Összekulcsolt ujjait pásztázza.
Dr. Wilkinson odalép Debhez, aki felemeli a fejét. Könny csordul végig az arccsontján. 
-Nagyon sajnálom. - simítja meg a karját.- Mr.Bieber!- fordul felém,aztán kimegy a kis teremből.
Deb némaságba burkolózik, én meg undorodva veszem el a CD-t, amelynek meg kellett volna örökíteni, első közös gyerekünk képeit.
-Most mi a teendő? - kérdezem Joanny-t, aki lesegíti Debet az ágyról. Deborah nem lép mellém, csak megsemmisülten tovább áll ott, ahova lesegítette a nő.
-El kell távolítani a méhlepényt.Hétvégéig tudunk várni, vagy most megcsinálja Dr. Wilkinson. - regéli el a két választási lehetőséget, mint aki már jól betanulta az elmúlt évek során. Valószínűleg így is van.
-Most.- szólal meg Deb.
-Jól van aranyom, akkor minél előbb, annál jobb.- helyesel Joanny. Mérgesen nézek rá, de nem vette a lapot.
-Örülnénk, ha ez a dolog a személyzet közt maradna. Természetesen az anyagiakat, és egyebeket állom.- ajánlok könnyed alkut. Persze, minden ember kapó a pénzre, rögtön beleegyeznek.
Dr. Wilkinson belép a vizsgálóba, s egy hatalmas tűt döf Debbe, vörös folyadékkal megtöltött fecskendővel a végén. A lötty kitágítja a méhszájat.
-Szeretlek.- suttogom , a könnyeimmel küszködve. Elveszítettem.
Deb nem szól semmit, csak halványan elmosolyodik.
Egy szőke hajú, tanoncnak látszó, húsz év körüli csaj lép hozzám.
-Kérem, Mr.Bieber, fáradjon a váróterembe!-utasít, én meg átcsoszogok oda, ahová mondták.
A váróteremben, egyedül én ülök. Mire képes egy kis pénz. Nohát!

Nem is tudom, hogy percek, esetleg órák telnek-e el, de Dr.Wilkinson kitárja a kórterem ajtaját. Deb öntudatlanul fekszik az ágyban, átvették felette az uralmat a nyugtatók.
-Jól viselkedett.- paskolja meg a hátamat, a középkorú nő, én meg viszolyogva nézek rá. 
Belépek a fertőtlenítő szagú szobába, s a szürke arcú, karikás szemű, kifáradt menyasszonyomat nézem.
-Deb. Ki vagyok?- vágom magam elég érdekes pózba. Nem reagál semmit, a világ számára halott. Pár perc elteltével, mikor már én is pánikba esem, Joanny dugja be a fejét az ajtón. Deb arcát megpillantva, azonnal visszafordul,  egy nedves,kék ronggyal és repülősóval tér vissza. Legalább négy percig tartja az orra alá, mire végre megmozdul, akkor is csak pár percre, mert újra elalszik.
Fél óra elteltével, Joanny visszajön, s felkelti Debet, miszerint ideje haza mennie. Közben, nekem magyaráz.
-A következő három hétben tilos a szex, tampon,fürdőkád és medencézés. - egyenes vonallá húzom számat. Felkapom Deb táskáját a padlóról, s hagyom, had menjen előttem.

Deb az autóban továbbra is hallgat. Az ajtóhoz préselődve, bámul ki az ablakon, s egy pillanatra sem néz rám.Könnyei eláztatták az ingét. Nem, nem hangosan szenved. Ő, afféle csendesen gyötrődő volt. Én az utat pásztáztam, s gondolkodtam, mit kéne mondani? Erre mit lehet? Faith már egy jobb helyen van. Vagy, hogy sok pár megy ezen keresztül. Ezt nem akarja hallani, én nem akarom mondani.
-Te tudtad.- motyogja olyan halkan, hogy nem is hallom először.- Te tudtad.- ismétli meg, kicsivel erőteljesebben. Lesütöm a szememet, s a kormányt bámulom, csak előre meredek.Hallgatásom, mindent elárul számára. - Gyáva féreg. - harap bele a szájába, s zokogni kezd.