40.rész! ("nemgyerek")

Ha elveszítünk valamit, ami fontos nekünk, nem tudunk magunkban bízni. Visszagondolunk, hogy hol rontottuk el, de a végén mindig a kezdetekig sodródunk. Tényleg ott kezdődne minden baj? A legelején? Ott rontjuk el, hogy beleszeretünk valakibe, esetleg rossz társaság száll fel a vonatra, mi meg közéjük keveredünk? Az élet lenne minden rossz okozója? Ezt soha nem hittem, máig el sem hiszem.

Ám, tudom, hogyha egy pillanatra is elhisszük, hogy az életünket végre mi irányítjuk, Fent beleszólnak , s darabokra törik a szívünket, mint egy tükröt. 

Az emberek sokszor túlzottan beleélik magunkat egy-egy csodába, ami kezdetleges stádiumban van. Mikor már feltűnik valami, ami arra utal, hogy igenis, létezik ez a csoda, teljesen beleélik magukat. S, mikor a virág helyett, egy rohadó cserepest kapnak, ledöbbennek és megnémulnak. Az életünkbe nem szabad beleélni magunkat. A mi világunkban percenként halnak meg az emberek. Bekövetkezhet az is, hogy mi vagyunk a következők? Akkor mégis miért élünk, miért vagyunk itt, ha egy pillanat alatt vége lehet a csodának? 

Megmosolyogtató gondolat, azonban azért élünk, hogy egy darabka része legyünk a világnak. Az univerzum puzzle-jai vagyunk. Faith is egy láncszem lett/volt a  kirakósból. 

-Behozom a táskádat. - kiállt utánam a nappali ajtajából Justin. Szipogva leülök a kanapéra. Ma lett volna három hónapos a kislányom. A vajszínű párnát magamhoz ölelve ringatózom. Halk, puffanó lépteket hallok az előszobából, aztán egy nagy puffanás. Justin megáll az ajtóban, s halványan mosolyogva néz rám. Nem mosolygok vissza, csak üreges tekintettel meredek magam elé. 

-Hozzak neked valamit? - telepszik le mellém, ezt követően átöleli a hátamat.
Viszolyogva fordulok a kéz felé, amely átölelt és egyenesen egy aranybarna,csillogó szempárral találom szembe magamat. 
-Miért tudtad? - kérdezem végül, s úgy érzem, mióta leültünk a heverőre napok, esetleg hetek teltek el.
Percekig csak lesütött szemmel vár, végül válaszol.
-Mikor összeestél...- szünetet  tart, könnycsepp gördül végig az arccsontján,- megsérülhettek a baba  testrésze. Sőt, a doki azt mondta a legnagyobb esély arra van, hogy egyenesen az agya sérült meg. Negyven százalék esélyt adott arra, hogy elhal a magzat. Negyven százalékot! - ekkor már ökölbe szorított kézzel üvölt, s ingét eláztattatták a sós könnyek.
Őt látni, hogy összeroppan, rosszabb volt, bármely fájdalomnál. Mikor az embertől megkérdezik egy fájdalomcsillapító nélküli fogfúrás során, hogy milyen mértékű volt a fájdalom egy tízes skálán, nem merünk tízet adni, mert tudjuk, ennél lesz rosszabb. 
Ezen a napon, Justinnal mind a ketten a tízet adjuk. Soha  nem fájt még ennyire semmi. 
S hogy mit gondolok arról,hogy nem szólt? Az életünk apró egybeesésekről és részletekről, utalásokról szól. Ha egy-egy ember nem venne részt a mi kis 80-90 évünkben, talán nem is lenne érdemes ez az egész. Isten lehet, hogy nem akarta, hogy Faith részt vegyen a létezésünkben, mert rá valami több vár, odafent.A lelkem legmélyén gyűlölöm most Justint, de a lelkemet megnyugtatja az a tény, hogy látom, hogy neki is fáj. Ez lehet, hogy aljasság, csakhogy mit éreznél te, ha elvesztenéd azt, akit a legjobban vártál? Ha Karácsony reggel lenne, de ajándék nem lenne a fa alatt? Veszteség. Erről szól.

Csöndben hallgatok én is, végül elindul a bal kezem, Justin könnyáztatta jobbja felé. Ujjaim az övére kulcsolódnak. Erősnek kellene mutatkoznom, de minek? Mi értelme lenne, hisz ebben a pillanatban lettem a leggyengébb, mind fizikailag, mind lelkileg. A vállába fúrom a fejemet, s én is zokogni kezdek.